Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)

2016 / 3-4. szám - A nagyváros - Martínez Fernández, Javier - Szalay Mátyás (ford.): Túl a világi észen

66

Javier Martinez

MacIntyre természetesen nem az egyetlen komoly gondolkodó, aki komolyan eltöprengett a felvilágosodás sorsán, azon, ahogyan az diadalának pillanatában nihilizmussá vedlik át. Még ha nem is számítjuk a felvilágosodás* 4 nagy keresztény kritikusait, vagy egy olyan őszinte felvilágosodott ember belátásait mint Alexis de Tocqueville a maga De la démocratie en Amérique5 (Az amerikai demokrácia) című könyvével, s más hangokat, gondolhatunk Hannah Arendt mukáira például, vagy Alain Finkielkraut írásaira. Egy egészen más szemszögből Max Horkheimer és Theodor Adorno már 1947-ben meggyőzően kimutatták a „felvilágosodás szüntelen önrombolását”.6

Az egyik olyan megnevezés, melyet különösen találónak érzek a kérdéses jelenségre vonatkozóan a „világi ész” [secular reason], mely ezen előadás címében is felbukkan és amelyet John Miibank szerintem fontos művének címéből kölcsönöztem: Theology and Social Theory: Beyond Secular Reason.7

hilizmushoz. E gondolatot MacIntyre más művében alaposabban is kidolgozta. Ld. Three rival Versions of Moral Enquiry. Encyclopedia, Genealogy and Tradition, University of Notre Dame Press: Notre Dame, Indiana, 1990. A liberalizmus hagyomány jellegéről mondottakról valamint arról, hogyan kell elkendőznie a hagyományban való megalapozottságát, Id. Whose Justice? What Rationality? (supra, note 1). Az elidegenedésről mint a liberalizmus által teremtett ember tulajdonságáról s annak meghatározásáról, ld. szintén MacIntyre, “Marxist Mask and Romantic Face: Lukács on Thomas Mann”. Ez a szöveg először az-Encounter című folyóiratban látott napvilágot Encounter (1965 április), s aztán könyv alakban is: Against the Self-Images of the Age. Essays on Ideology and Philosophy. Duckworth: London, 1971. Ld. különösen 66. o.

4 Például S. Kierkegaard vágyj. H. Newman, vagy olyan szerzők mint G. K. Chesterton, T. S. Eliott, vagy C. S. Lewis az angol nyelvterületen, vagy L. Bloy, Ch. Péguy és G. Bernanos Francia- országban, hogy ne is említsük a korai modernitás olyan keresztény bírálóit mint Gianbattista Vico, Johann Georg Hamman, Franz Heinrich Jacobi. Az oroszok között legalább F. M. Dosztojevszkijt, V. Szolovjevet és N. Bergyajevet említenünk kell. Dosztojevszkij Ördögök című regénye valóban az általam ismert leghatásosabb s legprófetikusabb parabolája annak mi a szekuláris mo- demitás.

5 Ld. Alexis De Tocqueville, Democracy ín America, The Library of America, New York, 2004.

6 Ld. M. Horkheimer — Th. W. Adorno, Dialektik der Aufklärung, második kiadás. (Adorno’s Gesammelte Schriften 3), Suhrkamp: Frankfurt a. Main, 1984 , ll.o. E könyvre J. Ratzinger hívta fel a figyelmemet: Svolta per l’Europa? Chiesa e modernitá nell’Europa dei rivolgimenti, Edizio- ni Paoline: Cinisello Balsamo (Milano), 1992, 140.o. Ratzinger írja, hogy, „a felvilágosodás önmegsemmisítésére” Horkheimer és Adorno szerint ott került sor: „ahol a felvilágosodás egy sajátos pillanatban feltétel nélkül igenli magát és a számszerűsíthetőn kívül nem hajlandó elismerni a létezés más dimenzióját; ami nem sorolható ide, azt úgy magyarázza, hogy egyúttal tagadja létezését és képtelen másképp megragadni mint a privát szférába száműzve. Másképpen fogalmazva: nincs jövője egy olyan társadalomnak, amelynek intézményes fiziognómiája agnosztikus és materialista alapra épült és csak azon feltétellel enged meg bármi ettől eltérő meggyőződést, hogy az megmarad annak határai között, ami a közérdekű és állampolgári szempontból releváns.” (uo. Saját ford. Sz. M.)

7 J. Milbank, Theology and Social Theory: Beyond Secular Reason, Blackwell: Oxford, 1990. Noha nem fogadom el mindenben e könyv szerzőjének álláspontját, üdvözlöm fő tételét, teljesen egyetértek vele és a könyv legtöbb megállapításával.