Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)

2016 / 3-4. szám - A nagyváros - Martínez Fernández, Javier - Szalay Mátyás (ford.): Túl a világi észen

Túl a világi észen

59

eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát.” (Gaudium et Spes 19) Ebben az esetben az üldöztetés nem ok arra, hogy áldozatnak tüntessük fel magunkat, inkább lehetőség arra, hogy kérjük a megtérés kegyelmét. Hiszen tulajdonképpen az élet igazsága, s ami ezt megalapozza, a hit igazsága, lényegesek ahhoz, hogy [Krisztust] emberi nyelven közvetítve eljusson az emberekhez. így például Szent Péter Első levele így kommentálja az Evangélium idézett szavait: „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek... jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetekért elhíresztelnek benneteket, a rágalmaikkal szégyenben maradjanak. Jobb ugyanis, hogy ha az Isten úgy akarja, akkor inkább a jótetteitekért szenvedjetek, mintsem gonoszságaitokért. ” (lPét 3,15-17)

Véleményem szerint körülményeinket nem az Egyházzal szemben kívülről támasztott nehézségek határozzák meg, hanem az, hogy általában a világgal és kultúrájával szemben, s ezen ellenségességgel szemben úgy tűnik, nincs egy olyan közösségi személy, aki képes lenne számot adni életéről és reményéről.

Valóban, túlságosan gyakran szinte az uralkodó kultúra fogalmai szerint ragadjuk meg önmagunkat, a kereszténységet és az Egyházat. Másképpen fogalmazva, életkörülményeinknek igen sok közük van annak belső gyengeségeihez, ahogyan megéljük a kereszténységünket, és az Egyházhoz tartozásunkat, olyannyira, hogy ennek sokszor nem is vagyunk tudatában. Véleményem szerint számos jelenség egészen az aposztáziáig, és az azt kísérő ressentment-ig, melyek kétségkívül a helyzet fontos tényezői, bizonyos mértékben éppen e fogyatékosságból születnek.

E gyengeségek alapvetően intellektuális s kulturális természetűek, vagyis mindenekelőtt az értelemhez köthetőek. Nyilvánvalóan közük van a hithez, de ne feledjük, hogy a keresztény hagyomány a hit aktusát mindig értelmi aktusként értelmezte. Pontosabban ahhoz kapcsolódnak, ahogyan a keresztény eseményt értelmezzük, s ahogyan felfogjuk ezen esemény s az emberi élet s valóság viszonyát. Ahhoz kötődnek, ahogyan a keresztény tapasztalat - a találkozás az élő Krisztussal Testének közösségében, az Egyházban - befolyásolja, hogyan látjuk, s hogyan viszonyulunk a valósághoz, vagyis befolyásolja, mit értünk „én” és a valóság teljessége alatt. Befolyásolja a felfogóképesség működését, az ész, a szabadság s az érzelmek használatát. Nem hagyja érintetlenül a szépség, a jóság, és az igazság érzékelését sem. Nos, ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnunk e gyengeségeket, vagy helyesebben, azt, amiből származnak, s amin alapszanak, egyszerűen úgy fogalmaznék, hogy az Egyház (az Egyház minden rétegéből számos szegmens)