Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Söding, Thomas - Török Csaba (ford.): Az irgalmasság kérdése - A tékozló fiú példázata (Lk 15,11-32)
Az irgalmasság kérdése 15 a maga irgalmasságát. Ambrus pontosan ezt hangsúlyozta: „Kik vagytok ti, hogy megkérdőjelezitek Isten jogát arra, hogy annak bocsássa meg a vétkeit, akinek jónak látja, mikor ti magatok annak bocsátótok meg, akinek akartok? Azt akarja, hogy kérjétek, hogy esedezzetek. Ha mindenki igaz, akkor hol marad Isten kegyelme? Kik vagytok, hogy ezt akarjátok Istentől?”21 A megbánás és a megbocsátás közötti kapcsolat itt pozitív módon kerül kijelentésre. Ennek nincs más oka, mint az, hogy az isteni irgalmasság teljesíti be az igazságosságot, mivelhogy a megbocsátás nem töröl el semmit abból, ami megtörtént, hanem új életet teremt. Az antropológia ebben a teocentrikus távlatban találja meg a maga útját. Az, hogy a fiú „halott”, nem azt jelenti, hogy már nem is térhet vissza önmagába. És az, hogy „visszatért önmagába”, majd „felkelt” és „elindult”, nem azt jelenti, hogy nem volt korábban halott. Épp ellenkezőleg, csak annyit akar kimondani, hogy képtelen újra életre kelteni önmagát. Az apa - „egy ember”, miként a bevezető vers fogalmaz - marad a központi alak, úgy a háttérben, mint az előtérben. Alkalmazzuk mindezt Istenre! A két gyermek bizonnyal nem élne, ha nem lenne az atyjuk mennyei: nem lenne semmije, amit szétoszthat, nem lenne vétek sem, ezért hát kiengesztelődés sem Istennel, semmiféle lehetőség arra, hogy felidézzük Isten igazságosságát. De nem lenne semmiféle remény sem az ő szeretetében. Nem támadnának fel a halottak sem. A XVI. századi kontroverz teológia belesodródott abba, hogy el akarta különíteni az Istennek és az embereknek tulajdonított részeket. A kiengesztelődés azonban mindig is Istennek, s csak azután az embernek az ügye - s viszont: a megbánás mindig is először az embernek, azután pedig az Istennek az ügye.22 Minden kegyelemtan, amely számolgatja, melyik rész tartozik Istenre, és melyik rész tartozik az emberre, eleve kizárt. Ám egyetlen, erre a példázatra támaszkodó kegyelemtan sem tagadhatja az ember felelősségét és jobb belátásra való képességét. Ha a kisebbik fiú, miként Luther gondolta, reményét vesztette volna a bűnei miatt, akkor nem lett volna másmilyen helyzetben, mint Júdás a hagyományos értelmezés szerint. És még ha honvágyat érzett is, neki kellett felkerekednie. Tudja, hogy ő maga a felelős nyomorúságos életéért. Ám döntése, hogy mindent újrakezdjen, bárhová elvezethette volna őt, csak nem az atyai házba, hogyha nem lett volna ott 21 Ambrosius, in Luc. VII, 236. 22 A skolasztikában a megbánás a kegyelemtan és a szentségtan kedvelt témája lett. Igaz az is, hogy nem teocentrikus távlatban, hanem az antropológia és az egyháztan viszonyában. így tudta elkülöníteni a contritio és az attritio fogalmait, a szentségi feloldozást és a nem szentségi megbocsátást. Példázatunk kívül áll ezen a látószögön.
