Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Ulrich, Ferdinand - Szalay Mátyás (ford.): Isten a mi Atyánk
108 Ferdinand Ulrich Követelik és várják annak az igennek az áttörését, mely egyúttal a vég is. De ez az igen - az út mint cél, igazság és élet - csak az Atya megtestesült Igéjében lepleződik le, az Atyáéban, akinek az akaratát tökéletesen megvalósítja a Fiú a Földön, ahogyan az Atya is teljesen megnyílott a Fiúban a világ számára mint a világban végzett tevékenység. A Fiúban, mint a szabadság feltétlen igenje a testben, mutatkozik meg maga a történelem célja: „aki engem lát, látja az Atyát is”. Itt egyik sem úgy adódik számunkra, mint aki a másik fölött, vagy a másikon túl lenne: a kezdet oszthatatlan, az Atya akarata a feltétlen szeretet fáradozása emberi formában. Az út lényegileg egy a céllal. Nietzsche álma, a lét és a változás »Sein und Werden« beteljesült és meghaladottá vált; nem kevésbé Marx álma is: a feltétlen kezdet a „pozitív humanizmus” feltételei között. A Teremtő emberré lett, hogy az ember teremtővé lehessen, „tökéletes, mint az Atya”. A feltétlen igen azonban nem keresi a világban - mint a hatalom akarása - a saját akaratát, a saját dicsőségét, hanem csak annak a dicsőségét, Aki elküldte. Ezért a Fiú, aki az Atya emberré lett igenje, nem fullad bele saját fényébe, nem vonaglik önmaga és a világ prométheuszi gyarapításában [Mehrerschaft], nem merül ki termelésben és a termékenységben, hanem lényegi módon önmagán túl tevékenykedik. Nem „issza meg megint a lángokat, amelyek belőle nőnek ki”, nem korlátozza saját fénye, hanem „ismeri annak boldogságát, aki befogad”, azt, ami hiányzik Zarathustrának. Az igen a cél, mivel engedelmeskedik ennek, átengedi magát az Atyának, és ráhagyatkozásában rendelkezik abszolút önmaga létének teljességével. Magánya nem börtön számára, hanem önmaga teljes átadásának helye. Mivel engedelmeskedik, termékeny a másikban, aki különbözik tőle, nem terjeszti ki a „sivatagot maga körül” mint „esőden vidéket”, hanem egzisztenciáját végtelenül gyarapítva [Mehrerschaft] fejlődik. Kezdete nem az „én akarókéban van, hanem az „ahogyan Te akarod, Atyám”-ban. És mivel az igen-t úgy éli meg, ahogyan adományozódik, a szentháromságos engedelmességnek megfelelően újra elajándékozhatja magát, fáradozhat a másikért, mivel önmaga átadása nem valami külsődleges számára, hanem belső telítettségéből tör fel benne, és meghaladja a halálban a halált. Amit Nietzsche az „emberfölötti ember” atyátlan alakjában keres, és Marx a testvérek „pozitív humanizmusában”, akik saját atyjuk lettek, a keresztény annyi deformáció közepette is - mint amilyen a felszabadított szabadság tiszta végessége - hisz az Egyházban. A véges szabadságnak van egy abszolút kezdete, ami nem más, mint az Atya kezdeményezése. A Dei Ge- nitrix a nemző Atya által teremtett jelen; ez az abszolút igen a feltétlen „eredet nélküli” (ami annyit tesz, atyai) kezdetének helye a világban. Ő [Mária,