Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Ulrich, Ferdinand - Szalay Mátyás (ford.): Isten a mi Atyánk
Isten a mi Atyánk 103 A szeretet tekintélye, mint gyarapítás [Mehrerschaft] (nem a dolgoké, hanem a lété) önmagában adományozás, ezért „szegény gazdagság”, elajándékozott élet. Már a kereszténység ősmisztériumában is az, nem csak a „Szent- háromság ökonómiájának” formájában, amelyben Isten állítólag önmagával közli magát annak köszönhetően, ami más, mint O maga (a világ), hanem eredetileg és önmagában Isten megosztott élet, a Személyek viszonyok, önmagukat elajándékozó vonatkozások a másikra. És ez nem utólag van így egy isteni hatalom státuszának kiegészítéseképpen, mintegy második nekifutásra, hanem az isteni lényeggel megegyezően eredeti módon. Ezért az Atya abszolút tekintélye nem az általa teremtett és megváltott világ funkciója. Noha jogosan gondoljuk, hogy a tekintély hatalma felismerhető annak növekvő szabadságában, aki engedelmeskedik neki, nem szorul rá, hogy az embernek az Istentől való szabadságában nyerjen „igazolást”, mivel az Atya tekintélye már „beigazolódott” a Szentháromságon belül. Isten belső életében az Atya megosztja a Fiúval a Szeretet végtelen lényegének egész gazdagságát. A Fiú nemzésekor az Atya teljesen átadja magát neki, mégpedig azért, mert a Fiú abszolút engedelmessége révén mindent befogad az Atyától. A Fiú ebben a hálás engedelmességében mindent engedelmesen Istenhez visz és megnyit az eredetére: ezzel egyidejűleg mindent felszabadít a tökéletes szegénységre s fáradhatatlan befogadásra és a teremtő szabadság valamint a korlátlan önmaga lét dicsőségére. Mivel a Fiú, akinek tápláléka az Atya akarata, az Atya abszolút adománya - az isteni természet - befogadása révén, mint abszolút szabadság szintén önmagán alapszik. Engedelmessége, amellyel befogadja önmagát, az abszolút tekintély örök epifániá- ja marad, amely végtelenül „megnöveszti” a befogadóját, és szabaddá teszi arra, hogy a saját útját járja. Az Atya szegénysége nem más, mint szűziesen tiszta tartózkodása a Fiúval szemben, csöndes nyitottsága, reménye a Fiúban, aki végtelen dialogikus különbséggel különbözik tőle. A Fiú az Atya házában és vele egyesülve ugyanakkor már a Fiú, mint másik, az „idegenbe szakadt” Fiú; emiatt amikor ebben az idegen világban rátalál az Atyára, egyúttal mindig otthon is van. Az Atya szentháromságos gyarapító tekintélye [Mehrerschaft] az alapja a Fiú lényegi azonosságának az Atyával (az Atya ennek köszönhetően minden ítéletet átengedhet a Fiúnak, és a Fiút úgy idézhetjük meg, mint a „jövő Atyjá”-t; ahogyan a bencés apátság apátja is a Fiú tekintélyét képviseli) és a Fiú radikális engedelmességének, és annak, hogy a Fiú teljesen az Atya rendelkezésére áll. Ezért nem létezik semmilyen távolság hatalom és engedelmesség között, a között, hogy valaki önmaga és befogadja a másikat, ahogyan ezt az Atya újkori kritikája mindig előfeltételezi.