Communio, 2015 (23. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 3-4. szám - A szegénység - Török Csaba: Látszat és valóság
78 Török Csaba (önmagunkon kívülre kerülés, az azonosulás a felismerttel) helyébe az alámerülés, a befelé fordulás lép.5 Ez az elvont gondolatfutam a társadalmi élet megannyi terén kézzelfogható tapasztalat: az irodalomból ponyva lett, a festmények átadták helyüket a reprodukcióknak, a szobrok fröccsöntéssel készülnek. Nem véletlen, hogy a művészet útkeresése - az impresszionizmus, az expresszionizmus, majd az avantgárd - egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy milyen sajátos úton járva akar kiszakadni a tömegkultúra börtönéből. Miközben látszólag elvesztek az alakok, a realista mimészisz, valójában arra történt kísérlet, hogy a pusztán látványi valóság(utánzat) helyébe a valódi valóság kifejeződése lépjen, amely mélyebbre nyúlik az érzéki (szenzibilis, „szenzációs”) felszínnél. Egy újabb technikai forradalom azonban elképesztő lökést adott a valóságszerű látszatvilág, a felszínes, akatartikus, érzékekre beszűkült szórakoztatás térnyerésének: a tömegfilm megjelenéséről van szó, ami magával hozta „a kétdimenziós társadalom” megszületését.6 Ez egy egészen új világ, új kozmológiával. A celluloidszalag realizmusa már nem azt jelenti, hogy létezik egy valóság (realitás), amely megjelenik a filmkockákon - épp ellenkezőleg: ami megjelenik a filmkockákon, az lesz a valóság. A celluloid realitása erősebb a tárgyi világénál. Mit jelent ez? Egyrészt az, hogy a kamera jelenlétében a valóság „elfilmesedik”: a híradó valójában akciófilm, ennek megfelelően megvágva, hangszerelve, megrendezve. A felbukkanó emberek nem „lefilmeztetik”, hanem „elfilmesítik” az életüket: ők szereplők, akik eljátszanak valamiféle szerepet. Az így élő, gondolkodó, érző ember gyakran a sajátjánál valóságosabbnak érzi a televízió realitását: így bukkannak fel azok, akik egy couching során nem a saját élményeikről számolnak be, hanem kedvenc sorozatuk történéseiről; akik az utcasarkon, a templom előtt, a baráti együttlét során nem önmagukról beszélnek, hanem imádott szereplőik cselekményfordulatairól . William Derschiewitz találóan ragadta meg a XIX. század óta tartó folyamat lényegi pontjait.7 Mint írja, a romantika korának központi kérdése az érzelem, a szentimentális valóság volt. A XX. század számára már az egyén (individuum) lett a lényeg, míg a XXI. század elején már az én (ego) elképesztő térhódításának lehetünk szemtanúi. Mindegyik korszak megtalálta a maga 5 Ld. uo. 6 Ld uo. 53-95. 7 Ehhez Id. William Dersiewicz: The End of Solitude, in The Chronicle of Higher Education 55/21 (2009.01.30.), B6; idézi: Chris Hedges: Empire of Illusion. The End of Literacy and the Triumph of Spectacle, Nation Books, New York (NY) 2009, 22k.
