Communio, 2015 (23. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 3-4. szám - A szegénység - Török Csaba: Látszat és valóság
76 Török Csaba Másképpen megfogalmazva: elsődlegesen nem az alkotás érzékszervekkel befogadható szintjén kell kiváltani a lényegi érzületeket, viszonyulásokat; hanem a cselekmény szintjén, amely már lelkileg-értelmileg hozzáférhető. Mai hasonlattal élve: egy akciófilm moziszékbe bilincselő jelenete kiválthat félelmet vagy szánalmat, de a látvány szintjén teszi ezt. Ezért az elért hatás felületes, nem nyújt katharsziszt. Ezzel szemben ha magából a cselekményből (s nem a cselekmény látványából) születik meg a félelem vagy szánalom, akkor az mélyebbre hatol a befogadó alanyban. Korunkban is elgondolkodtató Arisztotelész azon kijelentése, miszerint a látványból forrásozó érzelmek, csodálkozás kiváltásához „művészietlen és külsőséges eszközök is elegendők”: e megfontolás jól alkalmazható a kortárs filmkritikában. Összegezve elmondhatjuk, hogy a művészet arisztotelészi felfogása (amely alapvetően meghatározta még a középkori és kora-újkori esztétikai eszmélődést, művészetelméletet is) a valóságból indul ki. A művészet mint utánzás a tőle független, azt megelőzően létező valóság függvénye. Eredete a valóság, s célja is valamiképpen a valóság: valós érzések kiváltása a befogadóban, aki éppen a műalkotásban másolt valóság megragadása révén élheti át önmagában, saját lelkében a katharsziszt. Röviden azt is mondhatnánk, hogy a jó művészet a valóságból indul ki és a valóságba vezet vissza. Mindaz, ami látszatnak tűnne benne (jellem- és cselekményábrázolás, megjelenítés stb.), végső soron a valóságból fakad és a valóságra irányul, mércéje és normája a tőle független létezés. 2. VALÓSÁG ÉS LÁTSZAT VISZONYÁNAK AZ ÁTALAKULÁSA A XIX. századtól kezdve rendkívüli ütemben változott meg a művészetről, az alkotásról, de egyszersmind a valóságról és a látszatról alkotott felfogásunk. Hogy ezt mi váltotta ki, a szellemtörténetnek kell megvizsgálnia. Minden bizonnyal jelentős volt az újkori racionalizmus hatása, amely a művészet elméletét, a szép fogalmát teljességgel hozzárendelte a megismeréshez és a racionális gondolkodáshoz, ezáltal végül egyfajta antiracionális ellenmozgást kiváltva a romantika korában, amely az ész helyébe már az érzést, vagy az empirikus-tudományos megismerés helyébe a művészi-szubjektív intuíciót állította.2 2 Ehhez Id. Sante Babolin: L’uomo e il suo volto (Fiori di Petunia 3), Hortus Conclusus, Roma 2000, 13-21.
