Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1-2. szám - Az Ember: homályba borult? - Gassmann, Michael - Török Csaba (ford.): A lélek és az érzékek: Joseph Ratzinger egyházzene-teológiája
A lélek és az érzékek 73 hogy ténylegesen beszélhetünk egy önmagában zárt „egyházzene-teológiáról”. 2000-ben megjelent könyvének, „A liturgia szellemé”-nek a „Zene és liturgia” címet viselő fejezete, amely szintén felvételt nyert az összegyűjtött írások 11. kötetébe, csak megerősíti ezt a kijelentést. Benedek pápa életrajza tanúsítja a nyugati művészi zene iránt érzett sze- retetét, amely mélyen „megérinti”, s amelynek átérzi „átváltoztató erejét”, amely egyszerre nagy liturgia és nagy művészet.2 A hagyományágat, amely a gregorián korálistól egészen Brucknerig és „ezen túl” vezet, s amelyet a fentebb idézett részben meghatároz, az „ő” zenéjének nevezi. Ez egy német katolikus zenéje (a francia repertoár művei nem kerülnek elő Ratzingemél), és nyilvánvaló, hogy nem csak meg szeretné őket alapozni teológiailag, de meg is akarja őket védeni. Az egyházzene kapcsán írt írásai igazoló iratok egy több oldalról (még az Egyházon belülről is) támadott és veszélyeztetett repertoár érdekében. „Az egyházzene teológiája” lényegi szempontja - a személyes színezettel bíró „nagy” zene iránti szeretet mellett - „a lélek és intuíció, az értelemmel bíró hangzás szintézise”, a musica sacra megalapozása egy emberkép által, amelyben a „lelki és a profán” egyetlen egységgé lesz. Lényegi szempont még annak a felvetése is, hogy ennek az emberképnek a jelenkori elutasítása képezi annak legfőbb okát, hogy nem születnek új, nagy egyházzenei alkotások. Különösen a „lelki” és „érzéki” jelenti Ratzinger egyházzene-teológiájának a központi fogalmát. Egy Egyház, amely a Logosz emberré válásán alapul, nem lehet tisztán „lelki”, benne az érzékek és a lélek elválaszthatatlanul egybeolvadt. Ennyiben az egyházzene akkor „igazi”, hogyha megfelel ennek az egységnek, és benne magában az érzékek és a lélek egyetlen, egymást kölcsönösen átjáró egységbe olvadnak össze. „A hit zenévé válása az Ige megtestesülése folyamatának egy része. (...) Nem csupán az Ige megtestesülése, hanem egyszersmind a test átszellemülése is. Fa és réz hanggá lesznek, a tudattalan és a megmerevedett anyag rendezett és értelemmel teli hangzat- tá lesz. Lejátszódik egy testet öltés, ami szellemivé válás is egyben, és egy szellemivé válás, ami testet öltés is egyben”.3 Ezzel a megállapítással Ratzinger nem csak mindazok ellen érvel az egyháztörténelemben, akik ki akarták űzni a zenét a templomból. Ezzel egyszersmind lehatárolja a musica sacra-t a zene többi formájával szemben:4 2 Ratzinger, J., Gesammelte Schriften, vol. 11, 518. 3 Uo. 540. Magyarul: Ratzinger, J., Új éneket az Úrnak!, 169-170. 4 Uo. 542k. Magyarul: Ratzinger, J., Új éneket az Úrnak!, 172k.
