Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1-2. szám - Az Ember: homályba borult? - Lustiger, Jean-Marie - Török Csaba (ford.): "Homályba borult templom vagyunk, ahol el van rejtve az ő dicsősége"
4 Jean-Marie Lustiger bíboros ban, eközött a kettő között, teremtésünk és üdvösségünk beteljesülése között kibontakozik Isten teljes misztériuma, amely mégis rejtély az ember számára. Az igazi probléma, amellyel szembesülünk ebben a korban, az az ember valódi méltóságának, s ezen méltóság megalapozásának a nehézsége. Ez a kérdés nem idegen azoktól a válaszoktól, amelyek korunkban akár Isten tagadásában, akár az ő elfogadásában megszületnek. Istent tagadni annyi, mint tagadni az embert, Istent imádni pedig annyi, mint felfedezni az embert: ez nem két ellentmondó és szembenálló, egymást kizáró álláspont, mivel két olyan valóságról van szó, amely kölcsönösen függ egymástól. A három utolsó évszázad a keresztény országokban oly fényben tűntette fel e kölcsönös megfelelést, mint egyfajta rabszolgaságot: azt képzelték, hogy az embernek a beteljesüléséhez ki kell irtania magában Istennek még a gondolatát is; s ezért azt is gondolták, csakis oly módon lehet Istent állítani, hogy ezzel szolgasorba döntik az embert; azt hitték és remélték, hogy az ember az Istentől való megszabadulás által válik szabaddá. Isten népének a tapasztalata és az emberiség ősi tapasztalata megértetik velünk, hogy ha megkísérlik megölni Istent, akkor magát az embert is halálra vetik. Megszabadulva Istentől az ember nem vált szabaddá; egy sokkal rosszabb alávetettségbe zuhant, mint az általa frusztrálónak ítélt függőség. Jézus tanítványaiként, a háromszor szent Isten kinyilatkoztatásának befogadóiként az a küldetésünk és kötelességünk, imádásunknak az a hűsége, hogy mintegy viszonzásként megmutatjuk az embernek, hogy rejtélye magának Istennek a misztériumába van belefoglalva. Ugyanis imádni Istent, aki odaadja és kinyilatkoztatja magát, annyi, mint felfedezni az embert a maga valódi méltóságában. Az önmagát felajánló és nekünk adó Istent visszautasítani pedig annyi, mint bezárni az embert a magány borzalmába: a halál börtönébe. Isten, a mi Atyánk a mi Teremtőnk. Nem csak úgy fedezzük fel őt, mint minden dolgok ős-okát, ahogyan azt abban a legfelsőbb ideában láthatjuk, amelyet az emberi szellem megfogalmazott a korok és kultúrák sokféleségében, hogy ily módon koherenciát és értelmet adjon a világnak és az életnek. Ugyanis amikor Isten kimondja önmagát Mózesnek, akkor akként nyilatkoztatja ki magát, mint aki a közelünkben van, értünk van. Teremtőnkként nyilatkoztatja ki magát, és csak akkor fedezzük fel őt, hogyha önmagunkat is felfedezzük a magunk teremtményiségében. Amennyiben felmérjük, hogy csakis általa és érte létezünk, tudatosul bennünk az ő szuverenitása. Amikor megkapjuk tőle önmagunkat, őt magát is megkapjuk.
