Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Török Csaba: Bűnösség és szentség ma - A tettes nélküli tettek birodalmában
Bűnösség és szentség ma 67 elveszíti valóságosságát. József Attila mesterien érez rá a hívő ember „többletére”: „bűne csupán a látható valóság”, vagyis a jó és a rossz számára nem egyszerűen világos, de valóságos kategória. Ezzel szemben áll az az emberi lét, amelyen nincsen rajta a „Mindenség Szeme”, amely nem az „öröklét lakosa”, hanem csupán az ideiglenesség szállásvevője. Épp ez okozza, hogy sem léte, sem cselekedetei nem bírnak valóságossággal. Márpedig ez lenne az előfeltétele annak, hogy bármiféle súllyal bíró szándékosságról, célról, egyáltalán felelősségről és valódi következményekről beszélhessünk a cselekvés kapcsán. Ily módon a posztmodern kor embere cselekszik, de cselekvésében (mint egész emberi önfelfogásában) van valami megfoghatatlan, ködszerű, körülírhatatlan. Nem igazi tettese a tettének, hiszen nem is tekinti a cselekvését valóságossággal bíró tettnek. Hisz minden megváltoztatható, újrakezdhető, újraírható, minden átértékelhető, átszabható, akármilyen mérlegre is tennék a cselekedeteinket, a végkövetkeztetés nem az lenne, hogy a cselekvésünket, hanem a mérleget, illetve az alkalmazott súlyokat kell átalakítani, lecserélni. Az Isten által biztosított valóságosság és objektivitás nélkül nincs biztos mércéje jónak és rossznak, sőt ami még ennél is borzalmasabb: sem az actío-nak, sem az ágens-nek nincs realitás-a. Márpedig a bűn tudata nélküli bűntudat érzésével nem lehet huzamosan együtt élni, erre az embernek valamilyen megoldást kell találnia. A második világháború utáni kor etikai rendszerei mind-mind kísérletet tettek arra, hogy valamilyen módon megalapozzák az erkölcsiséget egy Isten, sőt modern értelemben vett erős emberi szubjektum utáni korban. Legyen szó akár az általánosítás elméletéről (Singer), akár a nyelvi-pragmatikus megközelítésekről (Apel, Habermas), akár a szemantikus (nyelvi-formális) erkölcsértelmezésről (Hare), előbb utóbb minden elvezet minket az alap megalapozhatatlanságának a problémájához, a közösség (vagy mint fentebb írtuk: a raj) kizárólagos szerepéhez a bűn és az erény definíciójában. Hiszen akármilyen nyelvi processzus (általánosítás, diskurzus, szemantikai analízis) révén akarjuk kibányászni az erkölcsi ítéletből (mint beszédaktusból) a jó és a rossz valóságát, esélytelenek vagyunk. Legfeljebb a társadalmi konszenzus kommunikatív-diskurzív létrejöttének a fázisait írhatjuk le ezen a módon, de nem vagyunk képesek a bűn realitására választ adni. Persze ez ma keveseket zavar, hiszen a bűn meghaladott fogalommá vált. Ám a „bűn meghaladása” egy igen elgondolkodtató vonással bír, amelynek alapján Chris Hedges amerikai újságíró, közéleti szerző - furcsa analógiát felvázolva - meghökkentő és elborzasztó végkövetkeztetésre jutott, amelyet érdemesnek tartunk arra, hogy a maga teljes terjedelmében idézzünk:
