Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Schlosser, Marianne - Török Csaba (ford.): Szentségre hívva a szentek közösségében - Megjegyzések a Lumen gentium 5. fejezetéhez
24 Marianne Schlosser való önátadásában, mégpedig oly módon, hogy maguk is bevonatnak Jézus áldozatába; belépnek a húsvéti történésbe, és Krisztussal való közösségük révén mindig újra és jobban „Isten tulajdonává” lesznek. Az, hogy Isten népének papsága különös módon a „szentségek vételében” valósul meg, semmi esetre sem jelenti azt, hogy a laikus hívőknek (szemben a felszentelt papsággal) csakis a „passzivitás” lehet az osztályrésze. Itt ugyanis nem elvont „kegyelmi eszközök” kerülnek befogadásra, hanem a Krisztushoz való kötődés lesz elmélyítve: a „vétel” itt „találkozást” jelent. Erre nem „passzív”, hanem személyes módon kerül sor; a szentség „vétele” előfeltételezi, hogy engedjük magunkat bevonatni Krisztus áldozatába, hogy készek vagyunk átalakítani az életünket - „hogy azzá legyünk, amit befogadunk: Krisztus testévé”, ahogyan ezt Szt. Ágoston közismert mondása összefoglalja. Ameny- nyire mindez személyes történés, az egyes hívő szabadságához intézett felhívás, annyira nem fogható fel individuális magánügyként. A Krisztushoz való kötődés magába foglalja a testének tagjaihoz való mind mélyebb kötődést is. Személyesen vesszük a szentségeket - de nem egyszerűen csak önmagunk javára.18 5. AJÁNDÉK ÉS FELADAT Térjünk vissza az V. fejezethez! A szöveg többszörösen hangsúlyozza - bizonyos értelemben antipelagiánus módon -, hogy a szentség a kegyelem gyümölcse, mégpedig úgy a kezdetben ajándékként befogadott Istenhez tartozásban, mint a szent élet tökéletes alakjában. A kegyelem elnyerését úgy is nevezi a Szentírás, mint megigazulást, fogadott gyermekséget, megistenü- lést (deiformitas), különleges tulajdonként Istenhez tartozást (LG 40). Ugyanakkor nem marad figyelmen kívül a másik oldal sem: a szentség megköveteli az egyén beleegyezését Isten cselekvésébe, magába foglalja a fáradozást (tendere), a kötelezettséget - a katolikus kegyelemtan rövid formulája értelmében: Isten visz végbe mindent, de nem mindent egyedül. A „tökéletes szeretet” ideálja nem marad „általános” és elvont, hanem Krisztus követéseként sokféle formában valóságos alakot ölt. A keresztény lelkiség „közös pontja”, az „egy hivatás” Krisztus érzületében, illetve az abban való növekedésben áll. Ez magába foglalja, hogy követjük a Szendéiket (LG 40). Ezt „engedelmességnek” nevezzük, s ez az önmagunkba zárulás ellentéte. 18 Vö. AA 8,3-
