Communio, 2012 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2012 / 1-2. szám - A család - Sicari, Antonio Maria - Török Csaba (ford.): Valóban keresztény a család?

Valóban keresztény a család?

39

sulna bennünk, hogy ez mindenekfölött a személyekre vonatkozik, akiknek felbonthatatlan viszonyokat kell létrehozniuk egymás között? Mennyibe került és kerül most is a keresztény családnak az, hogy majdhogynem a hívek többsége számára a Szentháromság egy nehéz dogma maradt, amelyet el kell magyarázni, egy „elvont jámborság”, vagy még inkább egy kiüresedett közösségi ideál? Mennyibe került és kerül a keresztény családnak, hogy alapvető fogalmait (személy, viszony, egység, szeretet, hűség, felbonthatat- lanság, termékenység) szinte soha nem gondoltuk el, ízleltük meg és „hittük” szentháromságos módon?

De ez még mindig nem elég. Ha „Isten szeretet” (ljn 4,8), és ha nekünk, embereknek, „meg kell maradnunk a szeretetben, hogy Istenben maradjunk”, és „Istenben kell maradnunk, hogy a szeretetben maradjunk” (vö. ljn 4,15-16), akkor az első ebből levont evidens következtetés az, hogy szükségünk van a Szeretet kinyilatkoztatására és nekünk való ajándékozására. Igenis, szükségünk van arra, hogy „a szívünkbe öntsék” (vö. Róm 5,5) a szeretetet.

Nem várhatjuk el, hogy kizárólag önnön természetes tartalékainkból vonjuk ki a szeretetet, és tetszésünk s akaratunk szerint bánjunk vele. Meg kell „tanulnunk”. Jézus pedig azért öltötte magára testünket, hogy kinyilatkoztassa nekünk. Azonban ez is olyan kijelentés, amelyet nem fogadhatunk be pusztán jámbor módon.

Jézus szeretete (amely a szentháromságos világból érkezik) isteni természettel bír, ám ha pontosabban fogalmazunk - személyes nézőpontból - ez az Isten Fiának a szeretete.

Az első, kikerülhetetlen következmény, hogy emberi szeretetünk - bármiként is ferdüljön el aztán - eredete szerint mindig gyermeki szeretet. Nem kis jelentőségű ez a felfedezés. Mindig is tudnunk kellett volna, már csak azért is, mert gyermekként érkezünk a világba: a gyermekség az egyetlen olyan adottság, amely mindannyiunk számára közös. Ha nem lenne Krisztus, ha Isten Fia nem lenne testté lett szeretet, akkor a gyermekséget úgy fognánk fel, mint az élet egy időszakát, amelyet gyorsan el kell hagyni: saját házastársi mivoltunk és önnön apaságunk/anyaságunk felé haladnánk, kérlelhetetlenül eltávolodva a gyermekségtől. Ha nem lenne Krisztus, gyermeki mivoltunk önmagába zárt, nosztalgikus, a szívbe eltemetett emlék lenne: olyan szomjúság, amelyet nem lehet kielégíteni. Ha azonban komolyan vesszük, hogy a Fiú - Isten örök Fia! - úgy nyilatkoztatta ki magát, mint minden emberi lény Üdvözítője, ebből az következik, hogy a gyermekség állandó állapotunk: a legeredetibb és legszükségszerűbb. Semmilyen érett