Communio, 2012 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2012 / 3-4. szám - Az Egyház katolicitása - Kasper, Walter - Török Csaba (ford.): A katolicitás mint krisztológiailag és penumatológiailag megalapozott egység a sokféleségben
14 Walter Kasper Ebben az értelemben a katolikus Egyház meg van győződve arról, hogy benne (aki közösségben van Péter utódával és a vele közösségben lévő püspökökkel) Jézus Krisztus Egyháza konkrét alakban megvalósul a történelemben, és benne van konkrét történeti létformája (LG 8). A katolikus egyházértelmezés számára a katolicitás krisztológiai alapozással bír. A történeti folytonosságban fennálló püspöki szolgálathoz való kötődés a maga szentségi jelszerűségében Jézus Krisztus egyetemességigényét mutatja meg világosan. A szukcesszió által az Egyház a jelenlegi alakjában (szinkronikus módon) és a minden idők Egyházához való kötődésében (diakronikus módon) mindeneket magába foglaló valóság. A Péter utódával való közösség ajándékoz neki egy minden népet és kultúrát magába foglaló egyetemességet, egyszersmind belső egységet, amelyet egyetlen másik egyház sem mutathat fel. A Péter utódával és a vele egységben lévő püspökökkel való közösség nem jelenti a katolicitás intézményes leszűkítését; sokkal inkább jele és eszköze a Jézus Krisztusban megalapozott katolicitásnak. ÖKUMENIKUS KATOLICITÁS Ezzel az értelmezéssel a katolikus Egyház ellenállásba ütközik a keleti és az ortodox, valamint a reformáció hagyományához tartozó egyházak és egyházi közösségek körében. Szemükben a római katolikus megjelölés, amely a részlegességet és az egyetemességet egybeköti, önellentmondás, és a Róma püspökével való közösségnek a teljes értékű egyházi közösség alapvető előfeltételeként való állításában felekezeti leszűkítést látnak, amelyet egyetlen más egyház sem ismer el, és ezért nem lehet azt a mindeneket átfogó katolicitás értelmében venni. A krisztológiai botránykő, hogy Isten konkrét alakban jelenik meg, valami módon megismétlődik a katolikus Egyház önértelmezésében. Már a XVI—XVII. században fáradoztak humanista evangélikus teológusok azon, hogy kiutat találjanak ebből a helyzetből. Kiindulási pontként Le- rinói Vince már idézett axiómája kínálkozott, amelyet oly módon értelmeztek, hogy csak az lehet mérvadó és mindenki számára kötelező, ami minden egyház számára közös az első századok hitvallásaiban. Egy consensus quin- que-saecularis-ról beszéltek, s az első öt század alapvető hittételei terén fennálló báziskonszenzus alapján arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy minden egyház megtalálhatja ezen a fundamentumon az egység útját, s a később ehhez hozzájött hittételeket, amelyek már elhajlanak egymástól, adiaphorá-