Communio, 2011 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3-4. szám - Demokrácia - Puskás Attila: Krisztus és a Lélek kapcsolata: a krisztológiai pneumatológia megújulása a katolikus teológiában
Krisztus és a Lélek kapcsolata 75 A Szentlélek a föltámadt Krisztus Lelke, aki által Jézus megdicsőült Úrként cselekszik az Egyházban. Az Atyától és a Fiútól együtt küldött Léleknek, az igazság Lelkének a feladata, hogy bevezessen a teljes igazságba, Krisztus személyének és húsvétjának a misztériumába. Küldetése Krisztus megdicső- ítése, Krisztus kinyilatkoztatásának teljességéből merítve. Ebben a látószögben Krisztus és a Lélek kapcsolata úgy jelenik meg, hogy Krisztus hordozza, birtokolja, közli a Lelket, és mintegy rendelkezik felette. A latin teológia szemléletmódját évszázadokon keresztül döntően ez a szentírási tanúságtétel határozta meg, mely a János-evangéliumnak abban a jelenetében sűrűsödik össze, amikor a föltámadt Krisztus megjelenik a tanítványoknak, rájuk lehel és így szól: Vegyétek a Szentleiket! (Jn 20,22). A latin teológia filioque tana is elsősorban erre a szentírásolvasatra épül. Az újszövetségi tanúságtételnek azonban van egy másik vonulata is, mely egy ettől különböző dimenziót hangsúlyoz Krisztus és a Szentlélek kapcsolatában. Itt a Szentlélek úgy mutatkozik meg, mint az Atya Lelke, aki az Atyától érkezve leszáll Jézusra, rajta nyugszik és marad, vezeti küldetése teljesítése során. Általa és az ő erejében lesz emberré a Fiú, viszi végbe csodáit, hirdeti Isten országát, imádkozik az Atyához, áldozza fel értünk önmagát és támad fel a halálból. Krisztus és a Lélek kapcsolatának ezt a dimenzióját jól összefoglalja Jézus megke- resztelkedésének a jelenete, amikor a felülről, az Atyától érkező Lélek rászáll Jézusra, rajta marad és ennek a Léleknek az erejében teljesít messiási küldetését (Mt 3,16-17; Mkl,9-ll; Lk 3,21-22; Jn 1,31-34). A keleti teológia szemléletmódját alapvetően ez a kép határozta meg: Jézus élete, működése és titkának feltárása Isten Lelkének gyümölcse az emberek között. Ez a szentírásolvasat nagy mértékben hozzájárult a keleti teológia hlioque- ellenes magatartásához. A mai nyugati krisztológia és szentháromságtan igyekszik kiküszöbölni a fent vázolt szentírásolvasat egyoldalúságait, s figyelembe véve Krisztus és a Lélek kapcsolatának kölcsönösségét egyre inkább azon iparkodik, hogy pneumatológiai krisztológiát és perikoretikus trinitológiát dolgozzon ki. Ebben a törekvésében persze, különösen a krisztológia pneumatológiai megújításának kezdetén, egyoldalú és helytelen kísérletek is születtek. Ezek gyengéje az volt, hogy Krisztus személyének a misztériumát, húságának a jelentését pusztán a Szentlélekkel való sajátos kapcsolatából akarták értelmezni. Az ilyen típusú erőltetett kísérletek azonban csak adopcionizmus- hoz vezethetnek. Ehhez hasonlóan veszélyes és téves utakon jár az a trinito- lógia is, mely a szentháromsági élet felcserélhetetlen belső rendjének (taxis) figyelembe vétele nélkül értelmezi az isteni személyek perikoretikus kapcsolatát és egy így egy „demokratikus” szentháromságtant alkot meg. Krisztus
