Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Bolberitz Pál: Téves Isten-fogalmak
70 Bolberitz Pál jelenik meg és az abszolút idea - amely minden szellemi tartalom teljességét és egységét adja - hármas stádiumán keresztül tapasztalja meg kifejlődését. A dialektikus fejlődés második lépcsőfoka a fogalmat az „önmagán kívül létezéshez” (Ausser-sich-sein) vezeti. Ezen a fokon a szellem önmaga tagadásán keresztül természetté válik. Ez pedig nem más, mint az eszme el- idegenülése önmagától, amennyiben a fogalom elveszíti szellemi jellegét, a sokféleségben differenciálódik, s így egysége is eltűnik. A dialektikus fejlődési folyamat harmadik fokán a fogalom visszatér „önmaga létébe” (ln-sich-sein) és szellemé lesz. Itt is először szubjektív szellemmé, melyben az isteni fogalom öntudatra ébred, majd objektív szellem lesz, mely a szubjektív szellem által szabadságban a jog, a moralitás és az erköl- csiség világát rajzolja ki a tökéletes államban, s végül abszolút szellemmé válik, melyben az „isteni” fogalom a művészet, a vallás és a filozófia dialektikus hármasságában, mint abszolűtum ébred a tudatára. A dialektikus fejlődés e harmadik lépcsőjén mutatkozik meg elsősorban Hegel panteizmusa, amennyiben nála is10 11 az ember minden művészi, vallási és filozófiai tevékenysége végül is nem más, mint az „isteni” fogalom funkciója, amelyen keresztül ez11 a teljes megvalósulásra jut. A panteizmussal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy mind a statikus, mind a dinamikus panteizmus megszünteti az ember szabadságát, s így személyes felelősségét is. Ebben az összefüggésben az embernek nincs személyes felelőssége Istennel szemben, mivel a panteizmus rendszerében Isten és ember nem mint önálló személyes lények állnak viszonyban egymással. A panteizmus - bármely formájában - csupán valamely személytelen és „általános” isteni léthez, abszolútumhoz jut el. Ha valamire találóan vonatkozik, akkor leginkább a panteista Isten-fogalomra érvényes az12, amit akárhányszor a keresztény ihletettségű filozófiai Isten-fogalomnak vetnek a szemére, hogy Istent csupán személytelen „causa sui” (önmaga oka) gyanánt értelmezi, mint valamiféle általános és legmagasabbrendű szubsztanciát. Jóllehet a panteizmus túlhangsúlyozza Isten és a világ egységét, s ezzel megkérdőjelezi Isten transzcendenciáját, épp Isten immanenciájának kiemelésével olyan igazságot hangsúlyoz, melynek alapján joggal mondhatjuk: a panteizmus a filozófiai gondolkodás olyan tévedése, melyben „sok igazság” van. 10 Akárcsak Spinozánál. 11 S ebben a vonatkozásban különbözik Spinoza panteizmusa Hegel panteizmusától. 12 Különösen a dinamikus panteizmusra.
