Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Török Csaba: Miben remél, aki nem remél?
Miben remél, aki nem remél? 41 rakozik egy a múltból s jelenből levezethető jövőre, akkor - Martini és Eco kérdését átfogalmazva - joggal vethetjük fel a kérdést: miben remél, aki nem remél? Az ember, aki emancipálta magát a keresztény remény „gyer- metegsége”, evilági tevékenységektől és munkálkodástól elvonó „ópiuma” alól, milyen reményt őriz szívében, világnézetében, gondolkodásában? Mi a mai Nyugat, a posztmodem világ reménye, amely világ és kultúra szünet nélkül tagadja a keresztény reményt? írásunkban néhány elvilágiasodott remény-töredéket, egyfajta szekularizált eszkatológia építőköveit szeretnénk beazonosítani, ezáltal lehetőséget kínálva arra, hogy a kereszténység nagyobb érzékenységgel, éleslátással és egyfajta tactus mundi-ból kiindulva képessé váljon a contactus cum mundo-ra. Nagy feladat ez, ám azt kell mondanunk, hogy maga a hit kötelez minket ennek bevégzésére, hiszen ezt olvassuk az Újszövetségben: „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek" (lPt 3,15). Az alábbiakban először megvizsgáljuk a remény helyébe lépő nagy evilági várakozás, a fejlődésideál kérdéskörét, majd azt szeretnénk megvilágítani, miként bukik meg ez az elképzelés, s milyen új szempontok lépnek ennek helyébe. Végezetül pedig kitérünk arra, hogy a keresztény remény-fogalom miként szembesül ezzel a teljesen elvilágiasított jövővárással. 1 1. IDŐSZEMLÉLETEK - NEM ÉRTÉS VAGY ÉRTÉS DILEMMÁJA Az emberiség kultúrái - aszerint, hogy milyen módon képzelik el az idő nagy folyamának mozgását - alapvetően két csoportra bonthatók: a ciklikus és a lineáris történelmi tudattal rendelkező közösségekre. Az ókorban számos ciklikus elképzeléssel találkozunk, kezdve a görög-római mitológia közismert képével, a világidők, világkorok egymást felváltó, mégis folytonos visszatérést produkáló láncolatával, ahol az ősi aranykortól degradálódott az ember a mai vaskorig. Sokkal mélyebb, eszmeibb az ázsiai civilizációk elképzelése a kozmikus léptékű nagy világidőkről, amelyek állandó mozgásban, körforgásban tartják a mindenséget. Ez a körforgás a hinduizmus és buddhizmus körében visszaköszön a születés, az élet és a halál (az isteni triászban Bráhma, Visnu és Síva által megjelenített) elemeiből épülő rein- kamációs láncolatban. A szamszára örök körforgásában a lélek törekszik a teljességre, amely teljesség azonban eme örök körforgásban egyszersmind úgy mutatkozik meg, mint semmi. A maháyána ágazat elképzelése szerint „a nirvána ugyanazt jelenti, mint a szamszára, és mint a létezések empirikus kör-
