Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1-2. szám - Eszkatológia és gazdaság - Tück, Jan-Heiner - Török Csaba (ford.): Bíró és üdvözítő: eszkatoligikus megközelítés
Bíró és üdvözítő: eszkatologikus megközelítés 13 hogy Isten törődik az emberrel - még akkor is, hogyha az ember elhagyta őt. Az ő törődése olyan törődés, amely helyreállítja az igazságosságot, egy olyan törődés, amely üdvözíteni akarja az embert. A remény, miszerint az ítélet által üdvözülünk, felveti annak súlyos kérdését, hogy végezetül vajon mindannyian ki tudnak-e majd engesztelődni mindenkivel: az áldozatok hóhéraikkal - a hóhérok áldozataikkal - olyan gondolat, amely majdhogynem elképzelhetetlennek tűnik szemközt a történelem minden borzalmával, tulajdonképpen szörnyűséges gondolat ez. Jézus Krisztus, a feltámadott Keresztre feszített ezért nem csak megítéli és mérlegre teszi a történelmet; ő az üdvözítő, aki nem csupaszítja le a hóhért bűnei puszta összegére, hanem elköveti őt egészen romlásának legnagyobb mélységébe, hogy megszabadítsa őt vétkétől. Hogy vannak-e erőfeszítések ez ellen a végső eljövetel ellen, amelynek célja, hogy mozgásba hozva a belsőt, megtérést és bűnbánatot váltson ki, és hogy egyáltalán kiáltanak-e a bűnösök a bocsánatért, ez bizonytalan. A határozott elutasítás lehetősége valós marad, noha Isten - ahogyan azt a keresztre feszített erőtlensége megmutatta - nem takarékoskodott fáradságával, hogy elnyerje az ember szabad beleegyezését a megbocsátás kegyelmének elfogadásába, amelyet szeretetből ajándékoz neki Isten. Ám az áldozatok is megélhetik-e a szabadulást a feltámadott Keresztre feszítettel való eszkatologikus találkozásban? Helyreállítják-e a megalázottak méltóságát? Újra nevükön szólítják majd a névtelen halottakat, akiket arctalan azonosító számokká csupaszítottak le? Végül ők is átölelhetik majd a Keresztre feszített szeretetét, aki megbocsát, és megláthatják majd hóhéraikban a megbocsátásra szoruló felebarátaikat? Hogy a kiengesztelődés reményének megőrzése, amely hihetetlenül nehézzé vált a XX. század bűnei után, ne hulljon az elviselhetetlen banalizáció szintjére, ahhoz egy feltételnek kell teljesülnie: a történelem ne legyen egyszerűen szürke, hanem a hóhér és az áldozat közötti különbség eszkatologikus szinten is maradjon meg, szolgáltassanak igazságot az áldozatoknak, és a hóhérokat jelöljék meg bűneik okán Káin bélyegével. Megmaradnak a sebhelyek, amelyek a megélt szabadság történelmére emlékeztetnek, azonban ezek a sebhelyek nem lesznek immár fájdalmasak, és nem lesz stigmati- záló jellegük. Az elfelejtett nevek nem lehetnek többé elfeledettek a memoria Dei-ben. Ugyanígy Istennek magának is egészen a végsőkig hűségnek kell maradnia hűtlen teremtményeihez. Ebben van valami végtelenül vigasztaló, miként azt Erie Peterson is megjegyzi: „Csak akkor remélhetjük, hogy nem merülünk feledésbe, hogyha Isten nevét kimondják fölöttünk. Csakis a teremtetlen alétheia tud kimenteni minket a Léthé folyamából - és Isten maga ez az igazság.
