Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1-2. szám - Eucharisztia - Gruber László: A reprezentáció (képviselet) - teológia II. János Pál papság-teológiájában
56 Gruber László tosan a papszentelés utalja rá a közösséget a hivatal viselőjének személyén túl arra, aki őt felszentelte, Krisztusra. Tehát nem az történik, hogy emberi tekintélyt állítanak Krisztus helyére, hanem ő maga érvényesül szentségileg, vagyis hatékony jelekkel, amelyekben ő maga látszik és amelyek őrá utalnak. Éppen ez teszi a papi hivatal tekintélyét alapjaiban véve relatívvá, vagyis olyanná, ami önmaga fölé mutat és Krisztusra, valamint a másokért tett szolgálatra vonatkozik. A papi tevékenységnek pontosan ez a Keresztelő Já- nos-i rámutató gesztus az elsődleges értelme, vagyis a közösséget az ő eredetére és fejére, a vele maradandóan szembenálló Krisztusra nyitva hagyni, emlékeztetni az Egyház Krisztustól való alapvető függésére, hogy ti. nem önmagából él és nem önmagáért van15. Végezetül, ugyancsak fontosnak tartjuk kiemelni a hagyományos teológiai tanításból, hogy a Krisztus-reprezentációt mindig cseíekvés-meghatáro- zottságüként és nem pusztán önmagában álló létezésként fogták fel, vagyis a jól körülhatárolható szentségi cselekmények során jeleníti meg, képviseli a felszentelt pap Krisztust16; ezt a gondolatot ugyancsak átveszi II. János Pál17. 15 Vő. Greshake, G., Priester sein, 102-104. Az itt mondottakkal kapcsolatban talán azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy Krisztust bármely megkeresztelt ember képviselhetné másokkal szemben. Ez igaz, de a szentségi és egyben hivatalos Krisztus-képviselet a megváltás közvetítésének specifikus módját jelenti. Az egyházi hivatalnál Krisztus az ő megváltói lelki adományait nem köti egy ember lelki adottságainak és erejének bizonyosságához, vagyis valakinek szubjektív karizmatikus adottságaihoz - amennyiben persze azok bizonylthatóak -, hanem a szentelés és a Szentlélek közlése által megvalósult hivatalos küldetéshez, amelynek alapján a hívő ember bizonyos lehet abban, hogy a hivatalos egyházi cselekményekben magával Krisztussal találkozik. Így a hivatalos dolgok rideg objektivitása, ami Krisztus üdvözítő ígéretének hatékony közvetítése, éppenséggel nem emberi személyiséghez köti hozzá a hívőt, hanem magának Krisztusnak objektív valóságához. Vö. Greshake, G., Priester sein, 103; vö. Scheffczyk, L., La Chíesa, 96-97. - A szolgálati papság léte pedig legvégső soron az üdvösség alapvetően dialogális struktúrájára világít rá: Az apostolok és utódaik a rájuk bízott közösségekkel való szembenlevésükkel nem mások, mint a Krisztustól jövő autoritás hordozói. Az apostoloknak ebben a szembenállásában Krisztusnak a világgal és az Egyházzal való szembenlevése folytatódik, vagyis az a dialogális struktúra, ami a kinyilatkoztatás lényegéhez tartozik. Mint ahogyan a hit nem valamiféle önmagunk által kigondolt dolog, ugyanígy az ember nem teheti magát kereszténnyé reflexiók vagy erkölcsi teljesítmény által. A hit mindig kívülről jön: adomány, amely az embert csak más valakitől érheti el, Krisztus ’te’-jén keresztül, melyben ő Isten ’te’-jével találkozik. Ahol ez a szembenlevés, mint a kegyelem exterioritásának kifejeződése eltűnik, a kereszténység lényegi struktúrája semmisül meg. Az egyes hívő, ill. maga az egész közösség is ráutalt a papi (ill. a szentségi) közvetítésre, s maguk e felszentelt szolgák is csak azt adják, amit maguk is kaptak, ill. amit önmaguktól soha nem tudnának adni: Isten ingyenes ajándékának, a kegyelemnek a közvetítői és kiosztói; az üdvösség struktúrája tehát lényegileg szentségi természetű. Vö. Ratzinger, J., Zur Gemeinschaft gerufen, 106-113. 6 A szentségi cselekmények során megvalósuló Krisztus-reprezentáció természetesen nem jelenti azt, hogy a papi lét pusztán bizonyos funkciók időről időre, adott gyakorisággal történő végzésére korlátozódna; a papszentelés által Krisztus nyilvánvalóan maradandóan birtokba veszi a felszentelt személyt. Mindazonáltal Krisztusnak a pap által szentségileg közvetített jelenlétét