Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1-2. szám - Eucharisztia - Gruber László: A reprezentáció (képviselet) - teológia II. János Pál papság-teológiájában
A reprezentáció (képviselet) - teológia II. János Pál papság-teológiájában 53 mint Krisztus képviselője/reprezentánsa szemben áll a többi hívővel (is) és azok lélekihlette képességeivel”8. II. János Pál tehát, midőn rendre hangsúlyozza a felszentelt papok Krisztus nevében történő cselekvését - akár az Eucharisztia áldozatának bemutatásakor, akár az igehirdetés végzésében - nem mond, ill. tanít semmi lényegesen újat a megelőző egyházi hagyományhoz képest, hanem mintegy szervesen beleilleszkedve a hagyomány hatalmas folyamába, átveszi ezt a gondolatot. Megállapítható továbbá, hogy az in persona Christi - gondolatot II. János Pál majd’ mindig valamely, a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazott szöveg idézésével, vagy arra hivatkozva tolmácsolja9. Maga a Zsinat sem valamiféle egészen új teológiai gondolatot fogalmaz meg, hanem a megelőző hagyományos tanításra támaszkodik, ill. hivatkozik10; II. János Pál pedig, latok és funkciók kialakulásának komplexitását hangsúlyozza. Vö. Ratzinger, J., Zur Gemeinschaft gerufen. Kirche heute verstehen, Herder, Freiburg-Basel-Wien 1992, 113-117. Ugyanezt a felfogást képviseli L Scheffczyk (vö. Scheffczyk, L, Das Unwandelbare im Petrusamt, Berlin 1971, 10—12; vö. U6, La Chiesa, Editoriak Jaca Book SpA, Milano 1998, 91-93. Eredeti mű: Aspekte der Kirche in der Krise. Um die Entscheidungfür das authentische Konzil, Verlag Franz Schmitt, Siegburg 1993), valamint G. Greshake is: „Az egyházi hivatalról szóló egyházi és teológiai tanítás azonban nem szorul rá olcsó harmonizálásra és a történelem simítására. (...) A hivatali struktúra is egészen a 2. század elejéig nagyon is sokrétű és változó, csak ettől az időtől kezdve érvényesül az úgynevezett hármas fokozatú papi hivatal (püspök, pap, diakónus). Ezeket az első évtizedeket az apostolok utáni próbálkozások és tapogatózások időszakának kell tekinteni. (...) Teológiai fontossága csak annak a ténynek van, hogy alig néhány olyan év után, amelyek során a hivatali struktúrák sokfélesége és széleskörű változatossága uralkodott, az apostoli atyák korában az apostolok utáni egyházi hivatal egységesült és magától értetődő folytonosságban maradt az apostoli hivatallal és azt ilyennek el is fogadják”. Greshake, G., Priestersein, 88. Az apostoli működés mérvadősága a szolgálati papság számára természetesen nem merül ki a successio apostolica ’külső tényszerűségében’, hanem legalább ennyire jelentős annak teológiai ’belső tartalma’, vagyis az, ahogyan az apostolok saját tevékenységüket értelmezték, ill. megélték, s ez nem más, mint a meghalt és feltámadt Úr Krisztusnak, az Egyház Fejének nevében való cselekvés. „Krisztus (...) önmagát, az ő Igéjét és Lelkének ajándékait szentségek útján közvetíti, adja tovább, vagyis az általa alkalmazott és erre képessé tett jelek útján, amelyek az ő személyére utalnak és azt képviselik, ami pedig ezeket a jeleket az ő hatékony jelenlétévé teszi. Ilyen közvetítő jel mindenekelőtt és lényegénél fogva az apostoli hivatal. Benne közvetíti önmagát a továbbiakban Krisztus Isten népének és ezáltal válik az Egyház szilárd, maradandó alapjává, de úgy, hogy ő mindent eleve megelőz benne”. Uo, 83. Az apostoli tevékenység ilyen jellegű meghatározására és felfogására jó példa Szent Pál apostol, aki apostoli küldetését lelki szolgálatnak fogta fel (diakonia pneumatos), melynek lényegi eleme a Krisztus-reprezentáció, vagyis a Krisztus nevében történő cselekvés (miközben mint személy ő is szüntelen Krisztus megváltói művére utalt marad). Vö. uo., 67-76. 8 Greshake, G., Priestersein, 101. 9 Ilyen a II. János Pál által gyakran idézett zsinati dokumentumok pl.: LG 10; 28; SC 33; CD 11; PO 2; 6. 10 A - témánk számára (in persona Christi - gondolat) fontos és az előző lábjegyzetben már megadott - zsinati dokumentumok vizsgálatából kiderül, hogy azoknak szerves folytonossága állapítható meg a megelőző korok teológiai tanításával. így pl. hivatkozás történik XII. Piusz Mediator Dei kezdetű enciklikájára (1947. november 20., in AAS 39 [1947], 553), amelyben a pápa
