Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1-2. szám - Eucharisztia - Koch, Kurt - Rokay Zoltán (ford.): Az egy római mise-rítus két formája: Liturgiateológiai bevezetés XVI. Benedek pápa motu propriójához
30 Kurt Koch amelyet „rendkívüli formának” hív. Ám e két forma nem két különböző rítust jelent. Sokkal inkább „egyazon rítus kétféle alkalmazásáról” van szó, amint a pápa a kísérő írásában hangsúlyozza. Csak ennek a különbségtételnek az ismeretében, és az egyetlen római rítus megmaradó egységéből érthetők a motu proprio alapvető kijelentései. Ennek megvilágításához természetesen szükséges, hogy a motu proprio irányultságát a liturgiatörténeti fejlődés és a teológiai reflexió hátteréből gondoljuk át. Mivel itt motu proprióról van szó, a szó szoros értelmében, amelyet a pápa személyesen mondott ki, a következőkben kézenfekvő visszanyúlni a jelenlegi pápa korábbi kijelentéseire, aki ismételten felszólalt a liturgikus kérdéseket illetőleg általában és a római liturgia alkalmazása kapcsán, különösképpen a II. Vatikáni Zsinat liturgiareformját megelőző formáját illetően. 2. ÚJ MISSALE, VAGY A HAGYOMÁNYOS MISSALE REVÍZIÓJA? Mi indította XVI. Benedek pápát erre a motu proprióra? Első helyen, kétség kívül segítségére akar sietni azoknak a katolikusoknak, akik úgy találják, hogy az Egyház hitét és áhítatát a Trienti Zsinatra vissszamenő és XXIII. János pápa által 1962-ben revideált rítus megfelelőbben kifejezi. Ugyanilyen bizonyosan fölfedezni ebben a segítségben egy további lépést is, a semmi esetre sem könnyű úton, Lefebvre érsek és követői majd húsz éve tartó skiz- májának felülmúlására. Miután valójában egyetlen keresztény sem örülhet az Egyházban a szakadásnak - bármely irányban történjen az -, a pápa előzékenységében jogos szándékot ismerhetünk fel. A pápa kifejezetten megjegyzi kísérő-írásában, hogy az egyháztörténelem kritikus pillanataiban, amelyekben szakadásra került sor, nem jártak el megfelelő mértékben az Egyház felelősei annak érdekében, hogy a kiengesztelődést és az egységet megőrizzék. Ebből levonja a következtetést: „Ez a múltra vetett pillantás ma kötelességet ró ránk: minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy mindazok számára, akiket áthat az egység kívánságának lelkülete, lehetővé tegyük, hogy megmaradjanak ebben az egységben, vagy azt ismét megtalálják.” Ez az előzékeny segítőkészség azonban semmi esetre sem pragmatikusan, vagy egyházdiplomáciailag motivált, hanem mélyebb teológiai alapjai vannak. Benedek pápa meg van felőle győződve, hogy az Egyház hosszú századokon át gyarapodott a római liturgiával, amint az az 1962-es Missale Románamban található, és egy liturgikus kincset kapott megőrzésre, amelynek nem szabad elvesznie, hanem amelyet továbbra is meg kell őrizni a Katoli-
