Communio, 2007 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1-2. szám - Joseph Ratzinger - XVI. Benedek pápa - Puskás Attila: Jézus üdvözítő halála
84 Puskás Attila lein éppen fordítva, úgy gondolja, hogy Jézus az utolsó vacsorán a szenvedő szolga (íz 53) sorsát önmagára alkalmazva engesztelő, képviseleti halálként tekintett életének erőszakos elvételére s egyben önkéntes odaadására. Szerinte az utolsó vacsora hagyományába a szövetség gondolata húsvét után került be a hellenista zsidókeresztény körök teológiai reflexiójából.32 S végül vannak exegéták, többek között Rudolf Pesch vagy Gerhard Lohfink, akik úgy vélik, hogy maga Jézus egyszerre szövetségkötésként és engesztelő képviseleti halálként értelmezte küszöbön álló kivégzését, s az utolsó vacsorán mindkét értelemben beszélt róla. A kettő szorosan összetartozik, az új szövetség felállítása Jézus halálában magában foglalja e halál engesztelő, bűnbocsátást adó mivoltát. Jézus vére a szövetség vére s egyben az engesztelés vére.33 A magunk részéről e harmadik állásponttal tudunk leginkább egyetérteni. A görög szöveg nyelvi elemzése (Joachim Jeremias és Rudolf Pesch) meggyőzően bizonyítja, hogy a szövetségről és az engesztelésről szóló Mk-i változatban megőrzött kehelyszavak mögött arám eredeti állhat. A „szövetség vére” gondolatot (Kiv 24), ahogy a húsvéti bárány vérének rítusát is, a rabbi- nikus írásmagyarázat már Jézus korában dokumentálhatóan összekötötte az engesztelés és a bűnbocsánat eszméjével, s ebből következően mint értelmezési eszköz Jézus rendelkezésére állhatott. Jézus utolsó vacsorái Eucha- risztia-alapító szavai és gesztusai, melyek külön-külön, testként és vérként értelmezik a kenyeret és a bort, minden bizonnyal tudatos utalást hordoznak az engesztelő áldozat bemutatására, illetve a húsvéti bárány feláldozására, melynek során mindkét esetben a vért különválasztották a testtől. AJere- miásnál (Jer 31,31 köv.) az új szövetségről és az Izajásnál (íz 53,10) az életét engesztelő áldozatul odaadó szolgáról szóló prófétai szakaszokat Jézus halálához közeledve az utolsó vacsorán sajátos értelemben önmagára alkalmazhatta. Végül véleményünk szerint mind a szövetség megújításának, mind az 32 H. Merklein, „Der Sühnegedanke in der Jesustradition und bei Paulus”, in Das Opfer. Biblischer Anspruch und liturgische Gestalt, 63 k.; Uö, „Der Sühnetod Jesu nach dem Zeugnis des Neuen Testaments”, in: Studien zu Jesus und Paulus II, Tübingen 1998, 35 k. Vő. UÓ, „Erwägungen zur Überlieferungsgeschichte der neutestamentlichen Abendmahlstraditionen”, in: UÓ, Studien I, 157-180. 33 Rudolf Pesch, Das Markusevangelium, 2. Teil, Freiburg im Bresgau 1991, 358 k. Pesch nyelvi elemzéssel kimutatja, hogy az utolsó vacsora szövegek közül a Mk-i változat a legősibb, mely voltaképpen a Mk-evangélium előtti passiótörténetnek is része volt. Ellentétben Lk-csal itt nem az Eucharisztia-alapltásról mint a keresztény kultusz eredetéről van szó, hanem Jézus eredeti halálértelmezéséről a pászkaünnep alkalmával. Gerhard Lohfink, Braucht Gott die Kirche?, Freiburg im Bresgau, 1998, 244 k.; Uö, Milyennek akarta Jézus a közösséget? A keresztény hit társadalmi dimenziója, Luzern 1990, 28-31. Megjegyezzük, hogy számos exegéta osztja azt a nézetet, hogy maga Jézus engesztelő, képviseleti halálként tekintett életének odaadására. így többek között: M. Hengel, P. Stuhlmacher, J. Jeremias, M. Patsch.
