Communio, 2003-2004 (11-12. évfolyam, 1-4. szám)
2003-2004 / 1-4. összevont szám - Az öröm - Simonis, Adrianus - Füzes Ádám (ford.): A zene és az öröm
A ZENE ÉS AZ ÖRÖM 21 ember felszökken a dallam hallatán, úgy érzi, hogy egészen mélyen átjárja a zene, miközben leírta érzéseit. Egyszerűen érzi azt, „amit Beethoven ki akar fejezni abban a pillanatban”. Az embernek oly sok elmélete, elképzelése lehet arról, hogy mi is az öröm, de e szimfónia hallgatásakor be kell ismernie, hogy ez az, amire a szíve várt, amire lelke törekedett; más szóval ez teljesen megfelel a felszínre törekvő morajlásnak, amely lelkében visszhangzott, és amely saját szívének is életet ad. A zenemű e részénél azt kívánjuk, hogy jobban megértsük ezt az érzést, amely olyannyira mély és ugyanakkor bizonytalan, meghatározhatatlan. A zene előadása során az öröm elhagyja az égi világ mérhetetlen távolságát, és megtestesülve az emberiségben, a földi valóságban, azokat árnyalatokkal, jelentésekkel gazdagítja, olyan értékekkel, amelyek jóval többek és összetettebbek annál, mintsem hogy ne utalnának a földön kívüli tökéletesség álmára. Fontos és tanulságos ebből a szempontból összevetnünk Beethoven másik művével, az op. 96. A-dúr 7. szimfóniával. A kezdő allegrót felfoghatjuk egy nagy ünnepi freskónak, az öröm lágy himnuszának. Azonban a következő allegrettóban minden megváltozik, váratlan, fájdalmas fordulat áll be. Az elején az átélt öröm szépsége, majd pedig összerezzenés hallható az öröm csökkenésének hatására: a szép múlékonynak tűnik. Szakadék nyílik az öröm és a vidámság között. A szív azt kívánja, hogy a szépség, amit lát, ne érjen véget, és ez lenne az igazi öröm. A véges szépség csak vidámságot okozhat, valami szórakoztatót, ami azonban végezetül szomorú. Beethoven zenéjének szépsége ezen két fókuszpont körül áramlik: az örökké tartó szépség vágya és az eltűnő szépség evidenciája körül.
