Communio, 2001 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 1. szám - Szentháromság és Egyház - Hilaire, Yves-Marie - Török József (ford.): Két boldog pápa, IX. Piusz és XXIII. János

60

Yves-Marie Hilaire

az eladdig túlzottan olasz Szent Kollégium nemzetközivé tételét, amit évszázaddal később XXIII. János kiszélesített. A „zelanti” lelki programját végrehajtva javított a Kúria működésén, bátorította a szerzetesrendek megújulását, biztatván őket a missziós munkára, előmozdította a keresztények hit- és erkölcsi életét, amely e hosszú pápaság legnevezetesebb eredménye és legfőbb érdeme. Sok minden megváltozott a világban és az Egyházban 1846 és 1878 között. Ám semmi nem változott oly sokat, mint az átlagos katolikus élet minősége” (R. Aubert).”

X. Piusz, a taubeli fejlődés pápája

Végül ez az a hosszú pápaság, amelynek során a múlt idők kereszténységét próbálták visszaálmodni és közben politikai té- vedéseket-csalódásokat halmoztak egymásra, felmutat még egy utolsó paradox vonást. „A kinyilatkoztatott igazságokhoz való feltétlen ragaszkodás példaképe” (II. János Pál), vagyis IX. Piusz egyáltalán nem a megdermedt és mozdulatlan taubeliség megtestesítője volt, ellenkezőleg! Kortársa, John-Henry Newman megállapításait a taubeli fejlődésről kiválóan illusztrálja, két dogmát kihirdetve. Miután a katolikus világ püspökeinek véleményét kikérte, IX. Piusz pápa kihirdette 1854-ben a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, majd az általa egybehívott I. Vatikáni Zsinaton megállapított és pontosan körülírt pápai tévedhetetlenséget (1870). A Dei Filius kezdetű zsinati konstitúció pontosította a hit és az ész kapcsolatát egy olyan században, amikor a szekularizáló racionalizmus uralta a terepet, vagy legalábbis uralni vélte. Az ebben tett fontos megállapítások napjainkban sem vesztették el aktualitásukat, hiszen II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikája is a támadások középpontjába került.