Communio, 2001 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - A liturgia lelke - Reale, Giovanni - Török Csaba (ford.): Az ember hite és természete a kultúrák között
60 Giovanni Reale zavarba hoz engem. Az előadás úgy Moszkvában, mint Szentpéterváron nem egy óráig, hanem háromig tartott. A könyveladás hihetetlen szinten van. Öreg fizika, matematika stb. professzorok, akik ezt eddig nem tudták megtenni, beiratkoznak a teológiára. Mindezeket elmondva, napjaink legveszedelmesebb ideológiájának az tűnik, amelyet én szcientisztikának neveznék. Ez azt állítja, hogy az igazság egyetlen formája az, amelyet a tudomány módszereivel érünk el és fejezünk ki. Hányszor hallottuk: a hitnek nincs értelme, mert nem tudományos. Való igaz, hogy az episztemológusok Poppertől kezdve egy kritikus párbeszédet folytattak a tudományról, megmutatván; hogy az az igazság, amelyet olyan fogalmakkal fejezünk ki, amelyek nem tűrnek el helyesbítést, nem tárgya a tudománynak. A tudomány csak akkor tudomány, hogyha vitatható, megcáfolható. Mindazonáltal még messze vagyunk attól, hogy ezeket a fogalmakat asszimiláljuk, akár a tudósok, akár az egyszerű nép részéről. Hadd hozzak egy példát, a nagy tudós, a Nobel-díjas Weinberg esetét, aki megalkotta az ősrobbanás paradigmáját, hogy ezáltal megmagyarázza a világ keletkezését. Eszerint a világ egy ősi robbanásból született, amely kezdetet adott a térnek és az időnek, oly módon, hogy a részecskék eltávolodtak egymástól. Vagyis a világegyetem egy ilyen robbanás folytatása. Hogy nem végtelen, azt egy összeroskadás fogja bebizonyítani, amely a kezdeti állapothoz vezet majd el, vagyis a világegyetem össze- sűrűsödése megszűnik egy visszaütődési effektussal, amely újra kezdetet ad a kifelé való terjedésnek. A jelenlegi világegyetem talán éppen az, ami az utolsó összehúzódásból ered. A szerző nem áll meg ennyinél, egy teória megalkotásánál, hanem megteremt egy főleg az amerikai közegben elterjedt szcientisztikus ideológiát, ahol nem lehet hitről beszélni addig,
