Communio, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Gál Ferenc emlékezete - Bolberitz Pál: Gál Ferenc a pap és a teológus
4 Bolberitz Pál volt, különös intellektuális, messzire tekintő szemekkel. Az volt az ér- L zésem, hogyha ilyen papok vannak, akkor érdemes papnak lenni. Pedig akkor a Központi Szeminárium és a Hittudományi Kar válságos időket élt át „pártunk és kormányunk” jóvoltából. Megtudtam, hogy ez az ember vasárnap a déli misét mondja rendszeresen (egészen a haláláig) a felsőkrisztinavárosi kis modern templomban. Ezután mindig oda jártam prédikációit hallgatni. Évek múlva módom volt papnövendékként lelkiségét jobban megismerni egy szemináriumi hatnapos zárt lelkigyakorlaton, amit az esztergomi kispapoknak tartott. Spirituálisunk, Szalóczi Pelbárt mondotta volt, hogy a kispapi évek során, ha legalább két olyan lelkigyakorlaton részt veszünk, ami jól „betájol” bennünket a papi hivatásra, akkor már helyes úton járunk. Számomra a döntő lelkigyakorlatot dr. Gál Ferenc és dr. Pongrácz Lóránt tartotta. Gál professzor úrnak, mint lelki vezetőnek nagysága épp abban 1 rejlett, hogy a lelkiséget szervesen össze tudta kapcsolni a teológiával. Ma már ez tán sokak számára természetes, de a II. Vatikáni Zsinat előtt korántsem volt az. Az ún. „lelki emberek” kissé lenézték a - szerintük túlságosan racionális - teológusokat, míg a gyakorlatias típusok a lelkiséget és a teológiát is másodlagosnak tekintették a pasztorá- cióhoz viszonyítva. Abban az időben nekünk, kispapoknak - hiszen akkor a teológiai hallgatók túlnyomó többsége még a papságra készült - lenyűgöző volt Gál Ferenc fölényesség nélküli „száraz”, de ugyanakkor rendkívül szuggesztív előadása és tudása, amiből szervesen következett a lelkipásztori gyakorlat, és ami mögött nem érzelmekre és utánzásokra épülő, hanem a hívő tudásra és meggyőződésre alapuló papi lelkiség húzódott meg. Ez az organikus lelkiség úgy fogta egységbe a természetest és a természetfölöttit, az istenit és a világit, az anyagot és szellemet, a testet és lelket, hogy egyben világosan meg is különböztette azokat. „Gratia non destruit séd supponit et perficit naturam” - hirdeti a skolasztikus elv, vagyis a kegyelem nem rontja le a természetet, hanem inkább feltételezi és tökéletesíti azt. Gál professzor úr igaz papi élete ezt az elvet testesítette meg. Fiatal káplánként, kassai teológiai tanárként, gönci plébánosként, egri majd budapesti professzorként a pap határozta meg benne a teológust. Úgy tudott mindig természetes lenni, hogy nem oldódott fel a világban és úgy volt mindig természetfölötti, hogy abban nem volt semmi
