Communio, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 3. szám - Veni Sancte Spiritus - Le Gall, Robert - Török József (ford.): Kér himnusz a Szentlélekhez: Veni Creator Spiritus, Veni Sancte Spiritus

12

Dom Robert Le Gal!

nek igazi domborulatot illetve homorulatot ad, amint ezt a tipográfusok és a könyvbarátok jól ismerik: a nyomtatott lapot gyengéden simogatva érzékelik a lenyomatot, a karakterek elhelyezkedését. Szent Pál ezt írta a korintusi híveknek: „Ti vagytok a mi ajánlólevelünk, a szívünkbe írva. Olvassa és megérti minden ember, mert meglátszik rajtatok, hogy Krisztus levele vagytok, amelyet mi írtunk, nem tintával, hanem az élő Isten Leikével, nem is kőtáblára, hanem az élő szív lapjaira” (2Kor 3,2-3). „Készíts helyet szívedben - mondta Jézus Folignói Szent Angélának -, és én majd betöltőm azt”. Szent Ágoston pedig így írt: „Tágassá tegyétek a szeretet térségeit.”

Isten Igéje a liturgiában találja meg legnagyobb visszhangját: Isten szívéből kiáradva, szíveinkre rá akarja nyomni bélyegét, hogy azokat gyöngéden „megjegyezze”. Az igeliturgia a misében, a szentségek, szentelmények liturgiáiban, a zsolozsmában túlsúlyban van, ezért nagyon fontos, hogy ez az isteni ige átjárjon bennünket annak meghallgatásakor, a csöndben és az énekben. Végeredményben a benyomás mindig megelőzi a kifejezést: minél inkább hagyjuk, hogy az Ige átjárja szívünket, annál jobban tudjuk kifejezni magunkat Isten előtt, kiváltságos módon a sugalmazott zsoltárok éneklésével, amelyeket Istentől kapunk mint isteni szót emberi nyelven, s ezeket mi emberi imádság gyanánt visszaküldjük Őhozzá. A zsoltárok és a Szentírás meghosszabbításaként az Egyház megalkotta saját imádságait, ezeket szintén a Szentlélek sugallta, nem úgy mint a kinyilatkoztatott, szent könyvek ihletője, hanem mint Krisztus Testének Lelke, az Atya felé fordulva. Dom Prosper Guéranger így mutatja be azt a módot, amellyel az Egyház Jegyesét kéri: „Egyszer a Szentlélek hatása alatt, aki az isteni zsoltárost és a prófétákat ihleti, az Egyház a régi nép könyveiből meríti énekei témáját; másszor az Egyház mint a szent apostolok nővére rázendít az Újszövetség könyveinek énekeire; majd végül arra emlékezve, hogy ő, az Egyház is kapott harsonákat és hárfákat, szabad átvonulást enged a Léleknek, aki élteti és a maga során »új éneket« (Zsolt 143,9) énekel. Ebből a hármas forrásból kiárad-felbuzog az isteni összetevő, amit liturgiának nevezünk.”2

2 Dom Prosper Guéranger: Année liturgique, előszó, Paris, 1878. AII. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója ugyanerről szól (no. 24; vö. Dei Verbum, no. 25).