Communio, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Gál Ferenc emlékezete - Gál Ferenc: A hit, és az élet célja

A HIT, ÉS AZ ÉLET CÉLJA

45

árasztotta a Szentleiket (2Kor 1,22). De magától értetődik, hogy a természetfölöttinek és az örökkévalónak ez a jelenléte relativizálja a földi értékeket és célokat. Krisztus maga elméletileg keveset beszél erről, ellenben gyakorlatilag bemutatja. Élete összhangban van az ilyen kijelentéseivel: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárát vallja” (Mt 16,21). Később az apostol azonban majd tételesen beszél arról, hogy Krisztusban az Isten bölcsessége jelent meg, de a földiekre beállított ember azt balgaságnak nézheti. Ami benne a szentség megnyilvánulása volt, azon az ösztönös ember botránkozott (lKor 1,18-31). Erkölcsi követelményei ugyanúgy szemben álltak a nyárspolgári kényelemmel. Főleg azok, amelyekben a maradék nélküli megbocsátást, az ellenség szeretetét és az üldözőkért való imádságot ajánlotta.

Mi volt mégis egyéniségének a titka? Egyszerűen az, hogy tanítványai nem gondolataiból szedtek ki találó részleteket, hanem őt magát fogadták el, és mellette tanúskodtak. Ők még nem tudták úgy kifejezni magukat, hogy Krisztusban az „antropológia elérte csúcspontját”, de azt világosan kifejezték, hogy benne az emberi élet megtalálja a megoldást. Ő nem olyan zseni, akinek egyoldalú teljesítménye eltereli a figyelmet a személyről, az egyéniségről.

Krisztus maga mindig több, mint gondolata, tanítása, tette vagy bármilyen terve. Nála nem volt szükség arra, hogy valamilyen teljesítménye miatt jóakaratúlag elnézzék más irányú gyengeségét. Az egyház hite nem is azt őrizte meg róla, hogy vezeklő, filozófus, teológus vagy jótékonykodó ember volt, hanem azt, hogy ő volt a Messiás, az Isten Fölkentje és az Isten Fia. Egyénisége nem hullott szét, benne az ellentétes vonások is az istenfiúságot tanúsították. Azért a kereszténység őt akarta követni, nem kisarkított tanítását. Őt magát tekintette közbenjárónak, nem egyszerűen érdemeiben bízott. Mindezzel azt akarjuk mondani, hogy a természetfölötti rend jelenléte nem másította meg emberségét, hanem egy felsőbbrendű harmóniát alakított ki benne. Ő a történeti bizonyítéka annak, hogy az ember Isten közelében még inkább ember marad, s tőle sem az értelmét, sem a szívét, sem a szabadságát, sem az érzelmeit nem kell féltenie. Ha pedig ő a „hitünk szerzője és bevégzője, akkor a megállapítás minden hívőre vonatkozik. Az a természetfölötti rend, amelyet a hitben megisme