Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - A remény nem csal meg - Scheffczyk, Leo - Kovács Ervin (ford.): "Képviselés" és a pap küldetése

71

odaadása hathatós és egyetemes hatással volt a világ üdvösségére, és elvette a világ bűneit. Mint Istennel egyesült ember, egyedülálló módon volt Isten képviselője az emberek előtt, ugyanakkor hathatós módon az emberiség képviselője az Atya előtt. így tudta az ő szeretethalála teljes mértékben elfordítani az emberiséget az Istentől való „elragaszkodott- ságtól” és visszafordítani az Istenhez. Az Istenemberben és az ő halálában nyerte el az, amit képviselésnek vagy proegzisztenciának nevezünk, legmagasabb megnyilvánulását és beteljesedését. Benne éri el csúcsát a képviselés üdvtörténeti görbéje.

De miközben felismerjük a képviselés valóságát és elismerjük mint üdvtörténeti struktúrát, még mindig nem értük el e törvény belső alapját, mélyebb megokolását, ami ratio legis. Felmerül a kérdés, vajon ez a törvényszerűség egyszerűen Isten pozitív rendelkezését, netán önkényes akaratát képezi-e, vagy talán mélyebb teológiai megalapozást is kaphat. A „teológiai megalapozás” Istenből, még pontosabban Isten létéből és éjetéből kiinduló megalapozást jelent A képviselés üdvtörténeti kimutatása tehát mélyebb teológiai megokolást követel.

3. A képviselés törvényének Isten létéből és életéből kiinduló megalapozása

Ha Jézus Krisztus és egyes, Jézus előtti üdvtörténeti alakokra tekintünk, az a benyomásunk támadhat, hogy a képviselés struktúrája Istennek célirányos, csupán külsőséges kijelölését képezi, mely csak bizonyos egyedi esetekben lép színre. A hívő gondolkodás mégis felismerheti vagy legalább megsejtheti, hogy ez a törvény valójában az isteni lét és élet megnyilvánulása. Az isteni élet nem más, mint a szeretet, ahogyan ezt az Újszövetség kijelentéseinek egyik legszebbike mondja (ÍJn 4,6). A szeretet lényege szerint a másik iránti odaadás, kilépés önmagunkból és belépés a másikba. Mindez természetesen nem fojtja el és nem szünteti meg a személyiséget, hanem felemeli azt egyéniségének teljes kibontakozásáig és beteljesíti a másik egyéni valóságot. A személyközi szeretetben már megtörténik egyfajta helycsere az egyik és a másik, az „én” és a „te” között.