Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Egyház és fiatalság - Henrici, Peter - Bolberitz Pál (ford.): Az Egyház fiatalsága
6 PETER HENRICI biztosítéka, hitünk erősítője és az Istenhez való felemelkedésünk létráMa nekünk újra meg kell tanulnunk, hogy a hit szeme nem a múltba tekint, hanem a jövőbe, továbbá hogy mi nem egy történetben hiszünk, hanem a történelem alapján Jézus második eljövetelében. A hitet és a reményt nem lehet elválasztani egymástól, a hit ezért marad fiatal. Az első keresztény nemzedék egészen Krisztus második eljövetelének várásában élt. Ez egyes közösségekben ugyan visszaélésekhez is vezetett, - amint azt Pál apostol legrégibb leveléből tudjuk, de ugyanakkor szárnyakat adott Pál és társai missziós munkájának, vagy akár a többi apostolénak is. Ma a paruzia-várás ösztönző hatását csak a világ végét hirdető szekták karikatúrájából ismerik. Ezért szükséges volna, hogy hitünket minden reményünk teljesedésének a közelségével erősítsük, anélkül azonban, hogy a világvég emlegetésének hisztériájába esnénk. Ez ma is fiatalos erőt vinne bele az Egyházba. Azt a szolgálatot tenné meg, amit ma sok fiatal - tudatosan vagy tudatalatt - az Egyháztól elvár: hogy jövőt és reményt adjon nekik (Jer 29,11). Ezzel nem olyan egyházi jövő tervezésére gondolok, amely azt magyarázza, hogy az Egyháznak hogyan kellene berendezkedni társadalmunkban. A tervezés nem ifjúsági magatartás és nem a remény kifejezése. De ugyanakkor nem is valamilyen általános eszkatologikus jövő optimizmusa. Inkább arra gondolok, hogy Jézus eljövetelének reménye és a Szentiélekbe, mint biztosítékba vetett bizalom bátorságot adhat ahhoz, hogy egy homályosnak látszó jövőnek is elébe menjünk és érvényesítsük benne hatásunkat. Ebben az összefüggésben jellemző és egyben sajnálatos, hogy éppen azokat a keresztény életformákat ma - enyhén szólva - nem nagyon értékelik, amelyek a jövőbe vetett bizalomról tanúskodnak. Az evangéliumi tanácsokra gondolok itt, elsősorban a cölibátusra. A szegénység és az engedelmesség mint evangéliumi tanács azt jelenti, hogy a jövőmet Isten kezébe helyezem. A cölibátust pedig igazán csak az eszkatologikus reményben lehet élni. Abban a tudatban, hogy elmúlik ennek a világnak az alakja (lKor 7,31), és azért annak is van 2 ü.o.
