Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Isten és császár - Stilwel, Peter - Gál Ferenc (ford.): Isten és a császár
ISTEN ÉS A CSÁSZÁR 5 a császár képével díszített pénz van forgalomban, akkor az a pénz a császáré, aki biztosítja vele a gazdasági és politikai életüket, tehát abból nekik is hasznuk van. Ezért adják meg a császárnak, ami az övé, hiszen az csak így tud gondoskodni a közjóról. Ez a magyarázat ma is aktuális, s a keresztények számára mindig is erkölcsi kötelesség volt a méltányos adó megfizetése. Viszont még további, kielégítőbb értelmezés is lehetséges. A császárnak és Istennek a nyelvi párhuzamba állítása csak látszólagosan tüntet fel tartalmi megfelelőséget. Jézus hallgatói is tudták, hogy a császárt nem lehet Istennel egy vonalba állítani, továbbá, hogy Jézus a politikai és a lelki hatalmat nem veszi egyenlőnek. A bibliai hagyomány összefüggésében világos, hogy minden hatalomnak egyetlen alapja van: Isten. Ha ezzel a háttérrel mélyebben átgondoljuk Jézus válaszát, azonnal világos lesz, hogy Jézus Isten iránt radikális engedelmességet követel. Istennek minden alá van vetve, a császár is. Ezért a császárnak megadni, ami a császáré, azt jelenti, hogy vissza kell neki adni azt, amit a képével ellátott pénz jelent, hogy fenntartsa azt a kormányzati és gazdasági szervezetet, amit a pénz jelképez, istennek megadni azt, ami Istené, azonban azt jelenti, hogy a császárnak sincs olyan abszolút hatalma, amilyet magának követel. Ez nem is teológiai újdonság. Már a prófétai hagyományban megvolt az a feszültség, ami kiérezhető Jézus válaszából. Izrael királyait „fölkentnek”, Istentől kiválasztottnak nevezték. Amennyiben hivatásuknak megfeleltek és gondját viselték Isten népének, annyiban a nép szemében is igazolódott a Dávidnak adott ígéret: „CJtódot támasztok neked, aki tőled származik... én atyja leszek, ő meg fiam lesz” (2Sám 7,12-14). A Kr. e. VI. század során a babiloni fogság a politikai hatalom értelmezésében csak annyiban hozott változást, hogy Isten a népe feletti hatalmat pogány uralkodó által is gyakorolja. „Így szól Jahve Ciruszhoz, a fölkentjéhez...” (Iz 45). Ebből pedig kitűnik, hogy a próféta a pogány királyt valamiképpen az eljövendő Messiáshoz hasonlítja. Ezt a hagyományt Jézus is elismeri, amikor Pilátusnak azt mondja: „Nem volna hatalmad felettem, ha onnan felülről nem kaptad volna” (Jn 19,11). A hatalom tehát nem önkény, hanem világos célja van: mindenkinek a javát és üdvösségét szolgálni, ahogy Pál apostol állítja a Rómaiaknak írt levélben: „Mindenki vesse alá magát a
