Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Scheffczyk, Leo - Erdő Péter (ford.): A bűnbánat szentségének sajátos üdvözítő hatása
70 LEO SCHEFFCZIK A misztikus megfontolás még további következményeként megkapjuk a konkrét szentségi történés egy manapság vitatott részletkérdésének megfelelő magyarázatát. Annak rögzítéséről van szó, amire a Tridentinum annak idején igen nagy hangsúlyt fektetett, azonban ma már az egyházi dokumentumokból is hiányzik: a bűnbánat szentsége valójában ítélkezés jellegű (bírósági eljárás). Korunk ezzel az igazsággal határozottan szembefordul. Ennek okát már érintettük a téves istenfogalom és a bűnfogalom formáinak tárgyalásakor. Pedig éppen ez a jellegzetesség az, amely a keresztséget, - amelyben a bűn elengedése tisztán Isten irgalmassága folytán valósul meg - és a bűnbánat szentségét megkülönbözteti. Kizárólag az ítélkező - mondhatnánk bírói - karakterben gyökereznek a bűnbánat szentségének olyan lényeges jegyei, mint a személyes vallomás, beismerés, valamint a megbánás ténye és a hatalomból eredő jog a feloldozásra. Mindezt nem szabad profán bírósági eljárásként értelmeznünk és valamilyen földi jogszerű gondolkodás modelljére visszavezetnünk. Egyedül az üdvtörténeti irgalmas ítélkezés keretei között kell szemlélnünk, amit az Atya Jézus Krisztuson hajtott végre, és amelyben most már az ember is részt vehet. Az eljárás merőben más, mint a földi bíróság eljárása. Célja nem egy szembetűnő ítélet, vagy felszínes felmentés, hanem a valóságosan létező bűntől történő belső felszabadítás és megváltás. A vezeklésben és az isteni irgalmas ítélkezésben végbemenő Krisztussal eggyéválásnak ebből a felismeréséből adódik az embernek és a bűnös helyzetének mélyebb vallásgyakorlati értékelése a bűnbánat szentségében. A szentségnek mai pszichológiai analízise során a hívők gyakran sodródnak abba veszélybe, hogy önmagukat vezeklőkként nagyobb, és a többi embert valahogy kissebb érékűnek tekintsék; vagy a beismerő vallomás és a bánat kapcsán magukat alázatosaknak tartsák. A szegény bűnös szerepében tetszelegjenek, akinek kötelessége, hogy szégyenkezzen és becstelennek érezze magát. A szentségnek ilyen és ehhez hasonló félreértéséről azonban szó sem lehet, ha komolyan vesszük a szentségen keresztül, sajátosan megvalósuló Krisztussal való eggyéválás igazságát. Ekkor ugyanis felismerjük, hogy a töredelmes bűnös egyéni érdemű és belső nagyságú személyiséggé növekedik. Olyat valósít meg, amit Max Scheler a megbánás jelenségének filozófiai elemzése során „örök emberiként” - „ewig im Menschen” - tárgyal. Ezt azonban teljességében csak a
