Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Scheffczyk, Leo - Erdő Péter (ford.): A bűnbánat szentségének sajátos üdvözítő hatása
A BŰNBÁNAT SZENTSÉGÉNEK SAJÁTSÁGOS ÜDVÖZÍTŐ HATÁSA 63 a nézet sokkal burkoltabban is megjelenik, például egy kortárs teológus könnyen félreérthető alábbi mondatában: a bűnös „nagy vétkét vagy életének hitványságát vagy az Egyház képviselője előtt vallja be töredelmesen, vagy pedig - bizonyos körülmények esetén - egy közösség közös vallomásában tárja Isten és Krisztusa elé”. Csak becsületesen és őszintén szembe kellene nézniük az Egyházban a bűnbánat ügyének radikális megváltoztatásáért síkraszállóknak azzal a helyzettel, amely minden reformtörekvésnek - mind a legitimnek, mind a szélsőségesnek - súlyos akadálya, és amit a válság lényeges tényezőjeként kell figyelembe vennünk: a bűn fogalmának és a teológiai bűntudatnak az elsorvadásával. Ez a fentebb idézett laikus katolikus szavaiban is kifejezésre jut. Alapállása ugyanis az, hogy a bűn nem más, mint valami „helytelen” dolog, valami „félresikerült”, ami valójában nem Isten ellen, csupán a felebarátunk ellen irányul. Ez azt bizonyítja, hogy a bűn teológiai karaktere eltűnt. Ez pedig részben a fejlődéselmélet hatására kialakult „ártatlan” emberszemlélettel függ össze, vagyis egy elégtelen antropológiával. Ha ugyanis az embert lényegét tekintve befejezetlen lényként értelmezzük, akinek igazi embersége - humánuma - még csak ezután fog kibontakozni, akkor ezt az átmeneti lényt nem terhelhetjük a végső felelősséggel. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, az embermivolt meghatározásakor a közvetlen Istenhez tartozást, a direkt Isten-kapcsolatot is számba kell vennünk. Ennek az a következménye, hogy az embert nem befejezetlen lényként szemléljük, hanem olyan lényként, aki a látható teremtmények között mindenképpen a legtökéletesebb. Ez a lény természetesen a tökéletességtől ténylegesen el is szakadhat, és történelmi létezése folyamán kell csak elérnie azt. Az ember teológiai lebecsülése, amely a vétket - H. Haag exegéta szerint - egyszerűen a gyengeséggel azonosítja, szorosan összefügg az Istenhez való viszony téves megítélésével és a bizonytalan istenfogalommal. Ez egy, a bűnbánat teológiájának keretei között elhanyagolt, a valóságban nehezen megragadható, de mindenképpen figyelembe veendő jelenségben mutatkozik meg; nevezetesen abban a tendenciában, amely csak a megbocsátó, irgalmas, kegyesen szerető Istenről beszél, aki ezenfelül még rá is szorul az ember szeretetére és az engesztelésre. A bűnbánat szentségéről mint a kiengesztelődés szentségéről szólva (ha ezt a szóhasználatot kizárólagossá tesszük)
