Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Ratzinger, Joseph - Lénárd Ödön: A liturgikus megújulás
A LITURGIKUS MEGÚJULÁS 59 és halottakra. Ismét tudatosítanunk kell, hogy az Eucharisztia nem veszíti el erejét akkor sem, ha az ember nem járul a szentáldozáshoz. Ez által a tudatosítás által a sürgős és drámai problémák sokat veszíthetnek nyomasztó súlyukból; így például az újraházasodott elváltak eltiltása a szentségekhez való járulástól.” Szeretném ezt jobban átérteni - mondom. „Ha az Eucharisztiát csak úgy éljük meg, mint egy baráti közösség lakomáját, akkor, aki ki van rekesztve a szent adományok vételéből, valójában a testvériségtől is el van vágva. Ha azonban a miséről való teljes szemléletre tér vissza az ember - testvéri étkezés, de ugyanakkor az Úr áldozata is, amely erőt és hatékonyságot hordoz magában annak számára, aki hitben egyesül ott vele -, akkor az is, aki nem eszik magából »a kenyérből«, a saját mértéke szerint, de ugyanúgy részesedik a mindenki más számára megajánlott adományokból.” Az Eucharisztiának és „kiszolgáltatója” problémájának szentelte Ratzinger bíboros a Hittani Kongregáció hivatalos iratai közül az elsők egyikét. Ez a kiszolgáltató csak az lehet, akit felszenteltek erre a „hierarchikus és szolgáló jellegű papságra”, amely a zsinat megerősítése szerint „lényegében és nemcsak fokozatban” különbözik a hívők egyetemes papságától (az Egyházról szóló konstitúció: Lumen gentium, 10. pont). Abban a „törekvésben, amely arra irányul, hogy elszakítsa az Eucharisztiát a hierarchikus papságtól”, a bíboros a szentség misztériuma elsekélyesítésének egy másik vonását látja... Ugyanarról a veszélyről van itt szó, amit a szentségház előtti adoráció elhanyagolásában is észrevesz a bíboros. Ezt mondja: „Elfelejtődött, hogy az adorálás az áldozás elmélyítése. Nem valami »individualista« jámborságról van itt szó, hanem az áldozás pillanatának előkészítéséről vagy folytatásáról. Ugyanígy kell folytatni az úrnapi körmenet szokását, ami oly kedvelt a nép előtt. Amikor Münchenben magam vezettem azt, több tízezren vettek rajta részt. A liturgia »régészei« ezen is találnak kifogásolnivalót: azt mondják, hogy az első századok római egyházában ilyesfajta körmenetek nem voltak szokásban. Itt csak megismétlem, amit már mondottam: a katolikus nép hiténékével kapcsolatban el kell ismerni az elmélyülés lehetőségét, azt, hogy a századok egymásutánjaiban hozza napvilágra a rábízott örökség teljes megvalósulását.”
