Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Armogathe, Jean-Robert - Török József (ford.): A szertartások kötelező rendje
Jean-Robert ARMOGATHE A szertartások kötelező rendje A liturgikus problémák tárgyalását az Egyházban is általában átengedik a történészeknek és a szociológusoknak. Arról szívesen beszélnek, hogy egy-egy korban mit tettek vagy mondtak, arról azonban alig, hogy mit kell tenni vagy mondani, és milyen alapon. Amikor a liturgikus cselekményt úgy fogom fel, mint az emberi alany tetteit, azzal szeretném megkísérelni, hogy behatoljak a liturgia belső lényegébe: odáig, ami a nevet adta neki: liturgia = cselekmény. Tehát elsősorban tettekről van szó, vagyis arról, amit cselekszünk, nem pedig arról, amit mondunk. Másképpen kifejezve: szertartásokról tárgyalunk. Hogy eddig hallgattunk róla, elkerültük vagy elodáztuk a róla való beszédet, az oda vezetett, ahol most vagyunk: sokan elégedetlenek a liturgiával, mert igazában nem is tudják, hogy miért végezzük, vagy hogy egyáltalán mit végzünk. Tizenöt éven át nagyon különböző viszonyok között végeztem lelkipásztori munkát, s tanúja voltam száz meg száz liturgikus eseménynek, amelyek néha különlegesek, néha sikeresek voltak, és sokszor igazában elgondolás nélküli, kínos háttérben peregtek le. A liturgia szertartások együttese. Az ószövetségi húsvéti szertartást „széder”-nek, rendnek mondták. Ha erről a rendről megfeledkezünk, akkor lehet egy „ünnepet megülni”, lehet a közönséget foglalkoztatni, de kérdés, hogy mindez megadja-e a vallásos cselekmény színezetét? Először néhány fogalmat akarok tisztázni. Amikor liturgiáról van szó, akkor először a szentmisére, mint áldozatra gondolunk, továbbá a szentségek kiszolgáltatására, és szó lehet más ájtatosságokról is, mint pl. temetésről, keresztútról, vagy valamilyen közös imádságról. A cselekvő személy az a pap, aki a liturgiát vezeti, mint főcelebráns, de jelentősége van mindenkinek, aki részt vesz benne. Ha elsősorban a latin szertartású katolikus liturgiáról beszélek is, akkor is meg vagyok győződve, hogy a kérdés ökumenikus jelentőségű. Gondolok főleg a
