Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Egyház és fiatalság - Scheffczyk, Leo - Gál Ferenc (ford.) - Erdő Péter (ford.): Az Egyház mint Jézus Krisztust jelképező teljes szentség
58 LEO SCHEFFCZYK világban. Az üdvösség valósításának jele és eszköze a megkeresztelt hívő nép. „Az Egyház közösségi szervezete Krisztus Lelkének szolgálatában áll” (Egyház 8), vagyis az Egyháznak minden tagja fel van véve a jel és az eszköz funkciójába. A szerep átfogja a püspököket és a papokat éppúgy, mint a világi hívket, a sajátos egyházi hivatalokat éppúgy, mint a karizmatikus szolgálatokat és kegyelmi adományokat. A jel megnyilvánul mindenben, amit az egyházi közösség Krisztus megváltói művének a kibontakoztatásában végbevisz: az imában, az igehirdetésben, a nyilvános istentiszteletben és tanúságtételben, a szeretetszolgálatban, főleg a szegények és a betegek gondozásában, a liturgiában, és ezen belül főleg a szentségek kiszolgáltatásában. A jelszerűség legmagasabb koncentrációja megvalósul az egyes szentségekben, s ott van a legerősebb hatékonysága is, hiszen azokban maga Krisztus adja az egyes hívőknek a helyzetüknek megfelelő üdvözítő kegyelmet. Az Egyháznak, mint az emberek közösségének rendre és szervezetre van szüksége. Ezért jelszerű létében, amely minden hívőt átfog, a hivatalok határozottan kiemelkednek. Ha az Egyháznak, Krisztus látható testének megfelelő szentségi alakja van, az akkor azt jelenti, hogy megvan a kellő rendezettsége és szervezettsége. A hívő katolikus ember tudatához kezdettől fogva hozzátartozott a meggyőződés, hogy az Egyház „szentségi jellege” és a Krisztustól alapított hivatalok összetartoznak. A hivatalokban, az egyházi hatalom hordozóiban bizonyos módon össze van sűrítve a szentségi jel lényege. A hivatalok lényeges funkciója éppen a szentségek kiszolgáltatása, s ez tapasztalhatóan mutatja, hogy a szentségek végső és igazi kiszolgáltatója maga Krisztus. Így a szentségekhez járulás a hívek életében az Egyház és a hivatal közvetítése által valódi, jelszerű találkozás Krisztussal. Hogy a hatalom hordozója „Krisztus képviseletében” cselekszik (2Kor 5,20), az két dolgot jelent az Egyházban: először is biztosítja, hogy minden egyéni üdvszerző cselekményben maga Krisztus működik, mint az Egyház feje és ura, és hogy ő jelszerűen felismerhető marad minden szentségben. Másodszor megment attól, hogy az egyes hívő kegyelmi élete feloldódjék a privát és szubjektív felfogásban, s ezzel mentesít a bizonytalanságtól, hogy itt egyáltalán Isten kegyelmével találkozunk-e, vagy csupán emberi szertartásról van szó. Itt megmutatkozik valami abból az előnyből és természetfölöttiségből, amit az Egyház szentségi
