Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 4. szám - Idő és öröklét Ura - Gerl, Hanna Barbara - Török József (ford.): "A bárányt sietve egyétek!" : a keresztény liturgia mint anti-extázis
46 HAN MA BARBARA GERL 2 alak megnyílik az állati világ felé , és az emberalattit engedi, hogy szabadon áramoljon belé. Ilyen értelemben az istenek, mint az állatok, erkölcsnélküliek, a dolgok világához tartoznak, mialatt az őket tisztelő ember velük egységbe olvad és misztikus részegségben elfogad egy kétértelmű fizionómiát. A vallás gyors átalakulása: új kultikus forma A vallásfenomenológiai megközelítés azonnal megérteti, hogy az Ószövetség vallása - mialatt számos közös vonása van más keleti (egyiptomi, mezopotámiai) vallásokkal - teljesen eredeti sajátosságokat mutat föl a kultusz megszervezésében. Közös vonások fedezhetők fel például a Templom körüli rendtartásban, a papi osztály meglétében, amelynek sajátos föladatai vannak a sacrum „kiszolgáltatása” miatt. A kultusz megszervezésében föllelhető, eltérő elemek azonban idővel egyre nagyobb eredetiségre tettek szert. Közülük első az az ősi liturgia, amelynek nem a Templom, hanem a családi otthon a színhelye, és minden évben emlékeztet arra az egyiptomi éjszakára, amikor Izrael népe, indulásra készen, sietve elfogyasztotta a húsvéti bárányt, hogy elkerülje a halál angyalának átvonulását. Ez az átmenet, a peszach, a Pászka, a Húsvét, ami a többitől teljesen különböző liturgia magját alkotja: nem az elvakultság, hanem az éberség, nem az elragadtatás - extázis, hanem a normalitás, nem a részegség, hanem a menekülés érdekében minden erő gyors egybegyűjtésének liturgiája. Az isteni epifánia ezen az éjjelen is, mint más éjszakákon, nem a közösségi transz állapotában következik be. Izrael Istene jelen van; hogy milyen módon, arról neve lebbenti föl a fátyolt: YHWH, a kimondhatatlan név, éjszaka tűzoszlop, nappal füstoszlop, később szobor nélküli, üres tér a Templomban. Amikor Illés őt várja a hegyen (hol is várná egyébként?), nem a villámlásban, nem a mennydörgésben, nem a földrengésben találkozik vele; az „enyhe szellő” hirdeti azt, akivel a találkozás félelmetes. Az „enyhe szellő” világosan antiepifánia, 2 Vő. Walter F. Otto: Menschengestalt und Tanz. München 1956.
