Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 4. szám - Idő és öröklét Ura - D´Agostino, Francesco - Erdő Péter (ford.) - Szilvásy László (ford.): Az igazságosság, individualizmus és szolidaritás között
AZ IGAZSÁGOSSÁG, INDIVIDUALIZMUS ÉS SZOLIDARITÁS KÖZÖTT 59 3 " ' lehet hasznos, de nem igazságos”. Az első alapelv - az egyenlőség elve - tényleges alkalmazása megkívánja az erőteljes és újító irányultságú szociális cselekvést, hogy csökkentsük a szociális, gazdasági és természeti hátrányokat, melyek a társadalom bizonyos tagjait sújthatják: a hátrányokat, melyeket Rawls szerint - akkor is, ha van „természetes lottó”, vagyis puszta véletlen - úgy kellene értékelni, mint valóban és sajátosan igazságtalan dolgokat: nincs semmi, legkevésbé a természet, amely lényegileg igazolhatná az előnyöket. A második alapelvet - a különbség alapelvét - Rawls a játékelméletből dolgozta ki, hosszú és pontos analízis eredményeként. Ez az ő szélsőségesen különleges elméletén alapul, és végül az általa megalapozott maximin elvének logikájában érvényesül. A maximin magában foglalja, hogy a javak minden növekedése a szociálisan előnyösebb helyzetben lévők számára csak akkor igazságos, ha erre válaszként a kevésbé előnyös helyzetben lévők javainak nagyobb növekedéséhez a feltételek megteremtődnek. Hogyan jutott el Rawls a konkrét igazságosság ezen két alapelvéhez? Érvényességüket - felvilágosodottan - szigorúan racionális karakterükből merítik, vagy pedig korunk ethoszának érvelő és reflexív összegzéseként jöttek létre (és így érvényesnek tarthatjuk ugyan őket, de csak pillanatnyi történeti tapasztalatunk bensejében)? Rawls nagyon bölcsen felismeri, hogy az értékek történetileg változékonyak, és nem minden kor ismerte el a szabadság elsőségét. A kérdés nyilvánvalóan összetett és meghaladja a Rawls-i kutatás közvetlen célját. A befejezettség igénye nélkül figyeljük azonban meg: ha igaz is az, hogy a szabadság eszméje a történelemben született és csak a történelemben találhatja meg jogi és intézményi konkretizálódását, mégis, megszületése után ez az eszme megszerezte a lelkek befolyásolásának erejét, amellyel parancsolólag léphetett föl, mint az egyéni és kollektív életvitel vezetőeszméje, és sajátosan a szabadságban, csakis a szabadságban képes az ember felismerni sajátosságát és sorsát. A szabadság témája tehát túllép a történelmi és jogi érvényén, általában véve intézményi jelentőségén és alapvetően metafizikai érvénnyel bír (amely mintegy folytatódik, mondhatnánk, a spontán kialakuló teoló3 A Theory of Justice, cap. I, 3, (olasz fordítás) 30. o.
