Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 4. szám - Idő és öröklét Ura - Gerl, Hanna Barbara - Török József (ford.): "A bárányt sietve egyétek!" : a keresztény liturgia mint anti-extázis
A BÁRÁNYT SIETVE EGYÉTEK 49 bele a Mindenható erő-óceánjába. Jézus halála, amelyet a liturgia celebrál és ami az ő saját halálához kötődik, nem az ember-alattiba, az extatikus halálba merülés. Az embert képessé teszi a feleletre, az elhatározásra, az elkötelezettségre. Az ajándékozást igényli és nem a magát-elhagyást. Ugyanígy, Krisztus föltámadása, aminek celebrálása az átmenet után történik, az identitás számára képez kiindulópontot: megőrzi és nyilvánvalóvá teszi a földi megoszlásokat és sebeket. A keleti egyházak sokat elmélkedtek azon a tényen, hogy Krisztus megdicsőült teste tovább őrzi a kapott sebek nyomait. Isten nem az, aki megsemmisít, hanem az, aki a személyiséget elvezeti az érettségre. A liturgiában nemcsak valamennyi hívő személyes arca őrződik meg, hanem ott rejtezik az az ígéret is, hogy ez az arc, minden romlástól megőrződve, a legnagyobb fényességben fog tovább élni. Isten megtestesülése hangsúlyozza földi létünk egységét; a liturgikus ünneplés az egyedi életnek erre a „szabatosságára” támaszkodik és pontos feleletet igényel. Az isteni liturgia így egészen a jelenig megtagadta a csoportos extázis kiváltóinak (stimuli) egyik leghatásosabb elemét, a táncot; a többieket - mint a tömjén, ének és zene - egyszersmind megengedte a legszigorúbb és legmértéktartóbb formáikban. A liturgiában szereplő gesztusok mindig visszafogottak. Arisztotelész egyébként a mozdulatok lassúságát hozzáköti a nagylelkűséghez, ami a megalop- szüchia nevet viseli, „mert az, aki kevés dologgal foglalkozik, nem siet, és aki nem engedi magát befolyásoltatni, nem kapkod.”3 A liturgia ezek alapján legyen maga az unalom? Az „unalom” szó nem a legjobb kifejezés. A szentmise nem esemény a szó mindennapi értelmében, nem valami lelkesítő-izgalmas valóság megtapasztalása, nem az érzelmi feszültség nagy pillanata. Isten „jelenlétében maradni, hogy őt szolgáljuk” - ez a liturgia értelme, a maga kristálytiszta fényességének lényege. Természetesen helyes, ha az ember önmagát felülmúlja, túllépi a liturgia során, még szebb, ha az egész közösség is ezt cselekszi. Újfajta liturgikus gondolkodásnak kellene töprengenie az e célt elérni szándékozó módszereken. Ám ez az „önmeghaladás”3 Nikomakhoszi Etika, IV,1125a 11.
