Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1995 / 4. szám - Idő és öröklét Ura - Leonard, André - Gál Ferenc (ford.): Isten minket is maga mellé ültet Krisztus által

30

ANDRE LEONARD

világgal áll szemben. De már valaki feléje fordult és felfedezi benne az én-t, amely megnyilvánulhat, és amelyről bizalommal hiszi, hogy meg is fog nyilvánulni. Ha a szülők a gyermekben csak azt néznék, amit most mutat, akkor csak az maradna, amilyen most, és nem nőne ki belőle az a felnőtt, aki ott szunnyad. De ha bizalmas szeretettel kezelik, akkor előre felismerik ideális valóságát, amely kialakulóban van. Éppen a kialakítandó jövőt látó idealizáló szemlélet segíti elő a fejlődést. Az én-nek a teljes kibontakozása függvénye annak a teremtő bizalomnak, amely őt te-nek szólítja. Én csak akkor válhatok nyitottá, ha te feltétlen bizalommal ajándékozol meg. Ha csak tárgyilagos maradsz, akkor nem válók valódi én-né. De ha a te pillantásod engem idealizál, akkor bennem valósággá válik az az eszmény, amelyet rólam megalkottál. Te nekem adod magamat, beleállítasz a világba, bemutatsz másoknak és nyitottá teszel Isten számára.

Ezért mondhatjuk, hogy mértékünk Istenben van. A gyermek igazi én-je még nem jelentkezik, csak a szülők jóakarata bontakoztatja ki, amennyiben közvetíti neki fokról-fokra önmaga állítását. Én-je még a szülőkben, mint te-ben van elrejtve, s onnan sugárzik feléje. De hol rejtőzik az embernek mint embernek az én-je? Bizonyára magában az emberben, amennyiben tudatában felméri a dolgokat. Mégis, amit saját én-ünkben megtapasztalunk, az csak magja és árnyéka önmagunknak, mert az a mérték, amit felnőtt korunkban is magunkra alkalmazunk, nincs eléggé körvonalazva. Végső fokon azt sem tudjuk, hogy mi a világ és mi vagyunk mi. Csak Isten lát át rajtunk és foglal bele teremtő ismeretébe. Igazi valóságunk nem az a véletlen réteg, amelyet változó tudatunk fényébe belefoglalunk, hanem inkább a teljes és átfogó eszme, amelyet isten megtervező elgondolásában rólunk megalkotott. O belénk lát a végső sejtekig, és mindent összefog eredetünk, küldetésünk, begyökerezésünk és élni akarásunk egységébe.

3. Emberségünk igazi mértéke Krisztus teste (v.ö. Kol 2,17). Ha Isten önmagában maradt volna, azaz ha nincs megtestesülés Krisztusban, akkor emberségünk mértéke felettünk maradt volna, Istennek rólunk való eszményi és reális ismeretében. Egy kicsit úgy, ahogyan a szülőknek megvan az elgondolása gyermekük neveléséről, amit esetleg egy példaképben maguk elé állítanak. Krisztus keresztje és feltámadása azonban emberségünk isteni normáját nemcsak beál-