Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1995 / 4. szám - Idő és öröklét Ura - Lambrecht, Jan - Bolberitz Pál (ford.): Krisztus uralma

22

JAN LAMBRECHT

az életet. Ebből következtethetünk arra, hogy Krisztus királyi hatalma miben nyilvánul meg a földön: minden megkeresztelt részt vesz benne, amikor mint lelki ember él és cselekszik.

Mi a jellemzője az ilyen életnek? A Róm 8,1-17 adatai eléggé elmosódottak: kerülni a bűnt, a test önző vágyait, békére és igazságra törekedni a Lélek irányítása alatt. így szerezzük meg Isten gyermekeinek szabadságát és mentesülünk a bűn szolgaságától. Más helyen azonban Szent Pál apostol - főleg leveleinek végén - rátér a keresztény élet konkrét kérdéseire. Pl. a Róm 12,15-ben részletes intelmeket ad az emelkedett keresztény életre: Ne hasonuljatok ehhez a világhoz, hanem lelkületben megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, hogy mi kedves előtte és mi a tökéletes:” Mindent hasson át a szeretet: „Ne tartozzatok senkinek mással, mint szeretettel. Aki szereti testvérét, teljesíti a törvényt.”

A feltámadt Krisztus a hozzá tartozó hívőkkel együtt küzd a világban levő bűn ellen: „A test kívánsága halálba vezet, a lélek törekvése ellenben élet és béke” (Róm 8,6). Ezért tévedés lenne, ha Krisztus királyságát mitológiailag értelmeznénk, vagyis úgy, mint valahol a messzeségben a földöntúli hatalmak ellen való küzdelmet. Az igazi ellenség az ember halála és a „halál fullánkja a bűn” (lKor 15,56). Ezért Krisztus aktív uralmát az egyes ember szívében kell keresni. Itt dől el a harc az élet és a halál között, és Krisztus ott válik királlyá, de nem a hívő ember szabad beleegyezése nélkül.

Krisztus működése az apostolban. A Róm 8-ban még található egy mondat arról, hogy Krisztussal együtt kell szenvedni is: „Meg vagyok győződve, hogy a jelen élet szenvedései nem mérhetők össze azzal a dicsőséggel, amely majd megnyilvánul rajtunk” (18. vers). Vagyis a bűn és a halál elleni küzdelem nem valósul meg szenvedés nélkül. Ez minden keresztény életre vonatkozik, de Szent Pál különösen az apostoli élettel hozza kapcsolatba. A 2Kor 4,7-18-ban erre bővebben kitér: „Krisztus haláltusáját hordozzuk magunkban, hogy az ő élete is megnyilvánuljon testünkön.” De tudjuk, hogy aki Jézust feltámasztotta a halálból, minket is feltámaszt és vele együtt magához vezet. Ezért nem veszítjük el reményünket. Ha a külső ember romlásnak is indul, a belső napról-napra megújul.

Az apostol ismételten kitér az újszövetségi szolgálat dicsőségére (2Kor 3,7-11; 4,4-6), de a dicsőség ragyogását illetően nem lehetnek