Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1995 / 4. szám - Idő és öröklét Ura

1

Karácsonykor Isten felénk lehajtó szeretetének megnyilvánulását, a születésben történt megtestesülést ünnepeljük, ami a legteljesebb módon az emberi valóságok világába tartozik. A Gyermekben megjelent hatalmas Isten egyszerre ébreszti föl csodálatunkat és törékenysége miatt gyengéd szeretetünket. A szeretet dimenziójában az isteni valóságok iránt nyitottabbak leszünk és a földi születést szemlélve az időben történt, egyszeri szeületésen túl fölemelkedtünk az öröklétben történő születés szemlélésére. Ha ez megtörténik, akkor Jézus születése nem valamely rég elmúlt történeti tény, egy a sokmilliárd születés közül, amelyhez semmi közünk, hanem bennünk is végbemegy, hogy mi is elnyerjük a fogadott fiúságot.

Az emberiség ilyetén megdicsőülésének a kereszthalállal és föltámadással nem ért véget, mert az atyával egylényegű Fiú abba az isteni valóságba - dicsőségbe és fényességbe - vitte a megtestesülésben magára vett emberségét, amellyel öröktől fogva birtokol. Ebben ígé- retszerűen és elővételezett valóságként ott rejtezik a mi megdicsőülésünk, mert isten minket is maga mellé ültet Krisztus által.

A karácsony ünnepének öröme tehát Isten hozzánkig lehajtó szeretetének fölfedezéséből éppen úgy forrásozik, mint az Egyszülött Fiúval bennünket egészen magáig felemelő szeretetének tudomásul vételéből. Az ünneplés az öröm megnyilvánulása: nem az extázis keresése, hanem ellenkezőleg, annak határozott elutasítása. Átmenet történt az isteni világból az emberi világba, átmenet történik a földiből vissza az égibe, átmenet és nem extázis. Ez segíti annak megértését, miért ilyen a keresztény istentisztelet dramatikája és nem másféle, miért van helye benne az angyaloktól megzendített éneknek és miért nincs az extázis felé sodrónak, miért szólalhat meg az emberi test nemesen egyszerű gesztusaival és miért nem kaphat benn helyet a tánc.

Kegyelmekben gazdag, szent karácsonyi ünnepeket és áldásos új esztendőt kíván

a Szerkesztőség