Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 1. szám - Isten és ember szenvedése - Henrici, Peter - Gál Ferenc (ford.): A szenvedés mint feladat
18 PETER HEMRICI nünket, hogy magunkat egy más valakinek a kezébe adjuk, s egyúttal ösztönöz, hogy valóban akarjuk magunkat átadni.”1 A keresztényeknek szóló felhívás. Blondel sorai keresztény tapasztalásból születtek. Éppen a szenvedés értelméről kifejtett tanítása mutatja, hogy filozófiája az élet keresztény megélését tükrözi. A szenvedés emberi értelme csak a keresztény szemléletben válik világossá. Nem mintha a keresztény válasz a szenvedés emberi problémáját elsekélyesítené, hanem ellenkezőleg: a kereszténység inkább kiélezi a kérdést. Hiszen keresztény szempontból a szenvedés még értelmetlenebb és elfogadhatatlanabb, mint pusztán emberi szemléletben. A szenvedés ugyanis egyrészt titokzatosan összefügg a bűnnel, amennyiben a „bűn következménye". Ahogy a bűnnek - Isten oldaláról nézve semmiképpen és semmilyen feltétel mellett - nem kellene lenni, úgy a szenvedésnek sem kellene lenni.” Isten nem teremtette a halált, az ördög irigysége révén jött a halál a világba” (Bölcs 2,24). Krisztus megváltó tettében Isten legyőzte a bűnt, jóvátette, elvetette azt - miért nem tette ezt a szenvedéssel is? A szenvedés a megváltott világban még értelmetlenebbnek látszik, mint a csupán természetes világban. A keresztény ember számára ebből kettős felhívás származik: vegye komolyan a szenvedést, mint a bűn következményét, és győzze le a megváltás szellemében. A keresztény ember számára a saját és mások szenvedése több mint egyszerű tény, mert üdvtörténeti értelme van: Isten szólítja meg benne az embert. Ezért a szenvedéstől való megváltás ókori kísérletei és elméletei a keresztény ember számára elfogadhatatlanok. Azok a szenvedést racionalizálni akarták, vagyis elfogadták, mint ami a világ folyásához tartozik, s valamilyen érzéketlenséggel próbáltak föléje emelkedni. Ez a megoldás számunkra azért nem jöhet szóba, mert a nagy probléma nem az én szenvedésemben rejlik, hanem a mások szenvedésében. Csak keresztény értelemben beszélhetünk a nem emberi teremtmények „szenvedéséről”. Azok osztoznak a bűnös emberiség sorsában: „Az egész természet alá van vetve a múlandóságnak, nem önként, hanem az által, aki alávetette” (Róm 8,20). A keresztény hívő felelősnek tudja magát a világ szenvedéséért, de hordozza a felelősséget a megváltásá1 M. Blondel, Logik der Tat, Eisiedeln, 1986, 82-83.
