Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1995 / 2. szám - Istenről beszélünk - Menke, Karl Heinz - Török József (ford.): Modern és posztmodern vallásosság

58

KARL HEINZ MENKE

feletti uralmat az ember istenképisége alapozza meg, Baconnál fordított a helyzet: az uralom képesíti az embert arra, hogy Isten képmása legyen. Az uralom nincs rábízva az emberre, hanem tudományos és technikai haladás által kell megszerezni. Thomas Hobbes- (1588- 1679) pedig azt vallotta, hogy egy dolgot csak akkor ismerek meg, ha tudom, hogy mire használhatom, s a túlzott autonómiát hirdette azzal is, hogy „az egyén jogát nem egy meglevő jogrend korlátozza, hanem csak a másik ember érdeke”.

A „modern út” a XIX. századi ipari forradalommal és a kapitalista gazdasági renddel elérte célját. Marxnál már a család, az állam, a vallás, a jog, az erkölcs, a tudomány és a művészet csak a termelési rend fügvénye. A filozófusok eddig értelmezték a világot, ő meg akarja változtatni a világot. Ha pedig nincs Istenről kapott tárgyi értékrend, akkor az embert is csak a funkciójából és teljesítményéből kell megítélni. Nietzschénél aztán az alakíthatóság elve a nihilizmusba torkollott, s egyúttal ő lett a posztmodern relativizmus ősatyja.

Amikor az ember a világot csak úgy veszi, mint saját tevékenységének tárgyát és szinterét, akkor előbb-utóbb magára is úgy tekint, mint alakítható, kicserélhető funkció hordozójára. A pszichológiai és a szociológiai kísérletek mellett már megjelent a gén-technika is. Az eltömegesedés pedig meghozta az ismeretlenséget. A nagyvárosi bérházakban a szomszédok sem tudják egymás nevét, s a személy az állami és társadalmi gépezetben számadat lesz, amit a computerben elő lehet hívni. A születésszabályozás ellenőrzi, hogy ki született meg és ki nem, az eutanázia pedig alkalmas eszköz arra, hogy valaki magában vagy másban leállítsa az élet gépezetét.

Az emberi autonómia hangoztatása tehát az újkorban elvezetett oda, hogy valójában maga az ember értékelődött le. Ilyen háttér mellett föl lehetett tenni a kérdést, hogy hol van hely egy olyan Egyház számára, amely mindenkiben a személyt, az Isten képmását látja: az igazban és a bűnösben, a rokonszenvesben és az ellenszenvesben, az okosban és a korlátoltban, a hősben és a gyávában, a nagylelkűben és az elfogultban, a különcben és a terheltben, az egészségesben és a betegben. Lehet-e az ember méltóságát pusztán természetes és evilági tényekkel megokolni?

2. Via postmoderna és devito postmoderna. A „modern út” és a „modern vallásosság” átment „posztmodern útba és vallásosság-