Communio, 1994 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 3. szám - Isten irgalmassága - Corecco, Eugenio - Erdő Péter (ford.): Az egyházfegyelmi szabályok értéke az üdvösség szempontjából (a latin egyház hagyománya)
AZ EGYHÁZFEGYELMI SZABÁLYOK ÉRTÉKE... 75 törvény által előírt tettek között állna fenn. Ebben a „lex Christi”, vagyis az isteni jog és az emberi jog közötti ellentétben látta Luther az üdvösség titkának központját. Valójában az ágostonos és a tomista teológia úgy dolgozta fel a „törvény és Krisztus” témát, melyet Szent Pál nem minden vitára való felhívás nélkül vetett fel, hogy nem a lutheri „törvény és evangélium” szópárt használta, hanem inkább a „törvény és kegyelem” kettősségére utalt. A törvénynek a kegyelemmel való párosítását a latin teológia a legalkalmasabb eszköznek találta arra, hogy fő törekvését kifejezze, nevezetesen azt az igyekezetei, hogy egyesítse ezt a két elemet: a Krisztusban való üdvösséget és az ember együttműködését az üdvösségben a törvény cselekedetei révén, melyeket a kegyelem segítségével visz végbe. Az ószövetségi törvénytől eltérően, melyet kívülről róttak az emberre („extrensecus posita”), az új törvény Szent Tamás szerint belsőleg adatik az embernek („intrinsecus data”), mégpedig a kegyelemmel egyidejűleg, mely megadja az embernek az erőt is a törvény teljesítésére. így Aquinói Tamás szinte egységbe, azonosságba foglalta a törvényt és az evangéliumot, valamint a törvényt és a kegyelmet. A 1-11 híres 106. quaestiónak 1. articulusában a „Nova lex evange- lii” összegző formulát használja és azt állítja, hogy az új törvény maga a Szentlélek kegyelme, vagyis jelenléte, azé a léleké, akit Krisztus hívei megkapnak („lex nova est ipsa gratia /seu ipsa praesentia/ Spiritus Sancti, quae /qui/ datur Christi fidelibus”). A katolikus teológia viszont, mikor a törvényt mint kegyelmet határozta meg, azt a hittanilag szükségszerűnek tartott tényt kívánta hangsúlyozni, hogy a megigazulás folyamata bensőleg átalakítja az embert. A kegyelem nem csupán külső jelenlét, nem csak abban áll, hogy a bűnt Isten nem számítja be, mint Luther vélte a maga nominalista felfogásában, hanem olyan benső jelenlét, mely ontoló- giailag átalakítja az embert. Az üdvösség természetfeletti kegyelme az emberben a teremtett kegyelem révén „testesül meg” annak az elvnek a jegyében, amely szerint az egyetemes fogalmak a dolgokban vannak („universalia in rebus”). A törvény által előírt cselekedetek, melyeket a kegyelem segítségével hajtanak végre, ezért nem csak a hit szükségszerű következményei, mint Luther gondolta. Luther egyébként elsősorban nem annak
