Communio, 1994 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 3. szám - Isten irgalmassága - Corecco, Eugenio - Erdő Péter (ford.): Az egyházfegyelmi szabályok értéke az üdvösség szempontjából (a latin egyház hagyománya)
AZ EGYHÁZFEGYELMI SZABÁLYOK ÉRTÉKE... 69 kifejezett vagy bennfoglalt monofizita és nesztoriánus jellegű kitérőket. A megtestesülés elvét nem csupán a teremtetlen és teremtett kegyelem, a szentségek és a részegyházban realizálódó egyetemes egyház fogalmára alkalmazta, hanem magának az egyháznak az intézményes megnyilvánulásaira és így a kánonjogra is. Az összes nagy keresztény felekezetek számára közös kalkedoni krisztológiától az ecclesiológiáig területére való átlépést a megtestesülés elvének szigorú értelmezése követelte meg. Ennek az elvnek az alapján a kánoni jogszabály már nem tekinthető valóságnak, amint ez az „oikonómia” intézményének ortodox felfogása szerint megtörténhet, de nem redukálható a klasszikus protestáns teológia értelmében tisztán szociológiai jelenség szintjére sem, mely belsőleg nem szükséges az üdvösséghez, bár mint emberi gyakorlat elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség (mint Rudolf Sohm állította). eb. Eszkatológiai következmények A megtestesülés elvének ilyen következetes alkalmazása révén a latin katolikus hagyomány az ekkleziológiának is sajátos értelmezést adott. A jellemzően inkább platonikus kötődésű keleti ortodoxia legmélyebb szándéka kitüntetett módon jelent meg a monasztikus szerzetességben. Az ortodoxia nem első sorban az egyház társadalmi-politikai és történelmi-intézményes kötelezettségvállalására törekszik. Az ő „igenje” a kozmoszra - mint Olivier Clément megjegyzi - nagyon relatív, mert a világot széntpáli módon tünékenynek és ideiglenesen létező színháznak tekinti. Arra hajlamos, hogy a világot a maga történetének logikájára hagyja, és elsőbbséget adjon a transzcendencia szemléletének. Ebben a misztikus hivatásban az ortodoxia át tudta alakítani a keleti népek szemlélődési tapasztalatát. Az az ellentét, amit Luther állított a szoteriológia síkján a Törvény és az Evangélium között, és ami az üdvtörténet szintjén a két birodalom kozmikus dualizmusaként jelent meg és helyrehozhatatlan törésként a „rejtett” és a látható egyház között, Evdokimov szerint „hipereszkatológiába” torkollott, melyet már a „simul iustus et pecca- tor" lutheri tanítása már drámain elővételezett. így Luther az isteni jogot gyökeresen spiritualizálta, s feloldotta annak minden ontológiai egységét az emberi joggal. Ezzel megfosztotta azt minden kulturális hatásától is. Ez lehetővé tette a múlt századi
