Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1993 / 4. szám - Isten neve - Le Gall, Robert - Török József (ford.): Isten nevei a liturgiában

42

ROBERT LE GALL

jakban (a héber szó jelentése: Dicsérjétek Jahvét!) megénekelte Jah- vét, amint csupán a Zsoltárok könyvében huszonháromszor találjuk. Jahve neve egyetlen szótagban („Jah”) összpontosul, hogy a szünet nélküli segítségül híváshoz magát odaadja.

A babiloni száműzetéstől kezdve kialakult az a szokás, hogy Jahve nevének kiejtését elkerüljék (vö. Am 6,10). Valahányszor az olvasó a szent szövegekben vele találkozott, körülírással, vagy egy másik névvel helyettesítette. Ez utóbbi főként az Adonai, aminek a jelentése: én Clram, a szó legintenzívebb értelmében. A liturgia követte ezt a zsidó szokást és a Hetvenes-fordítás is hasonlóan járt el, amelyben a Kyriosz 6350 alkalommal, az Adonai pedig több mint ötszázszor helyettesíti a Jahvét. A Vulgata új változatában éppen úgy, mint a régiben, a Dominus adja vissza a Kyrioszt, kivéve Mózes énekét, ahol egy alkalommal a következő áll: Dominus quasi vir purgator: Yahveh nomen eius (Kiv 15,3). A francia nyelvű liturgikus fordításokban a Jahve név nem szerepel; mind az olvasmányokban, mind a zsoltárokban az „Clr” áll helyette. (Érdekes megfigyelni a magyar fordítások gyakorlatának nehezen követhető logikáját.)

Izrael és az Egyház, ily módon egyesülve a szent tetragramm iránti tiszteletben, a Tízparancsolat megfelelő szakasza szerint járnak el: „(Jradnak, Istenednek a nevét ne vedd hiába” (Kiv 20,7). Megénekelni Adonait, Kyrioszt, Dominust vagy az Grat, mindannyiszor az imádás és az alázatos szeretet műve. A zsoltározásban néhányszor „Isten” vagy az „Úr” nevének folyamatos visszatérése a lélek öröme, ami a kórusban mondott imádságnak ritmust szab. A lélek várakozik erre, hogy imádsága vezérfonalává tegye.

Isten kiszolgáltatta a nevét. A választott nép azt befogadta és a szív csöndjében mélységes tisztelettel őrzi. Föntebb már szó esett arról a 99 névről, amit a muzulmán hagyomány Istennek ad. Az első az Allah, ám „a századik kimondhatatlan, egyedül az ismeri, akivel Isten közli.”13

A monoteista hagyományok a kinyilatkoztatott, ám kiejthetetlen- nek, kimondhatatlannak, megismerhetetlennek maradt név szerető

miként idézi fel a múltbeli tapasztalatok egész sorozatát, amely túlhaladja a pszichikai rendet és magából a létből forrásozik.

13 L. Gardet, i. m., 64.