Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 4. szám - Isten neve - Le Gall, Robert - Török József (ford.): Isten nevei a liturgiában
ISTEN NEVEI A LITURGIÁBAN 39 lékneveket, mivel mondhatjuk Istenről, hogy ő a Mindenható, a Fenséges, a Magasságbeli. Azt is állíthatjuk róla, hogy ő a Jóság, az Igazságosság, az Irgalmasság, ezekből az elvont főnevekből megalkotva a létezők legtökéletesebbjét, legvalósabbját, magát a Létet. Mégis, a nyelvnek szüksége van egy szóra, amely ezt a létezőt másként is megnevezi, nem csak a nagy kezdőbetű segítségével kiemelt és a végtelenségig tágított, egyébként általános szavak segítségével. Ez a név: Isten. Isten Görögül Theosz, latinul Deus, olaszul Dió, spanyolul Diós, franciául Dieu; valamennyi szó ugyanabból az indoeurópai diu gyökérből származik, ami eredetileg azt jelentette, hogy „ragyogni”, vagy „az égbolt”.8 Az ember szíve-lelke önkéntelenül is az egekben vagy a dicsőségben látja meg azt, akitől származik, ekitől lényegileg függ. A germán nyelvekben az istenség, úgy tűnik, nem a fényből, hanem a jóságból kiindulva kapott nevet; ha az angol God a goodból és a német Gott a gátból származik. Mint ilyen, Istennek ez a neve „majdnem egyszerre saját neve és közös név”.9 Tiszteletlenség, sőt káromlás-féle lenne Isten nevének a „közös” minősítést adni, mert ha csak egy Isten van, akkor ez a név csakis az övé lehet. Ugyanakkor, a többistenhit mindig létezett, és ezért lehet az „isten” nevet kisbetűvel is írni, meg többesszámba tenni: ez esetben valamennyi isten közös neve akár egy valláson belül, akár valamennyi vallásban. A héber nyelv esetében ugyancsak létezik az egyesszám és a többesszám játéka az Él (érdekes megjegyezni, hogy ennek a szónak első jelentése: erős, hatalmas, majd hatalmasság), és az élohim között, vagyis Isten és az istenek között. (Ez utóbbiak a bálványistenek, vagy az „isteni lények”, mint amilyenek az angyalok, a királyok és a bírák.) A föníciai panteon legfőbb istenének saját neve, az él a szemita világban az istenség közös neve. Izraelben az Él és az Élohim 8 Vö.: M.-J. Lagrange OP, Etudes sur les réligions sémitiques, Paris: Lecoffre, 1905, 32. 9 Uo.
