Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Török József (ford.): Programunk: Communio
10 HANS (JRS VON BALTHASAR Istenre hagyni az ítéletet, azért van annyiszor szó az ítéletről az Újszövetségben. Isten, aki megajándékoz bennünket saját közösségével és a közöttünk fennálló közösséggel (ÍJn 1,3-6), tud megkülönböztetni (kánéin): ki az, aki kész az ő ajándékának befogadására és ki nem az. Többet érne egy ideig elkerülni a „kritika” szót, ahelyett, hogy annyi más, fontos szóval és fogalommal összekapcsolnánk. A „kritika” csak Istenre tartozik. És amikor O azt kéri az emberektől, hogy vele együtt „megkülönböztessenek”, az embereknek emlékezni kell, hogy O, Isten az, aki előre kész fölajánlani a közösséget, és hogy azt valóságosan nekünk is adja. Ha O magának fönntartja is az ítéletet, kegyelmének határairól (vagy a határok hiányáról vagyis a kegyelem határtalanságáról) nem enged semmit sejteni; nem tudjuk, léteznek-e emberek, akik mindörökre az ő közösségén kívül találják magukat. „Ki vagy te, hogy más szolgája fölött ítélekezel? Saját urának áll vagy bukik. De meg fog állni, mert van elég hatalma az Úrnak ahhoz, hogy fönntartsa” (Róm 14,4). Nehezen menthető naivitással, a hivatalos egyházi teológia túl hosszú ideig foglalkozott az utolsó ítélettel, amikor fölállította elméleteit az üdvösségre vagy a kárhozatra történő predestinációról. Az Egyház nem gondolta át elég mélyen és alaposan azt a tényt, hogy Isten, aki fönntartja magának ezt az ítéletet, ugyanaz, aki Jézus Krisztusban leszállt az önző emberek elhagyatottságába is (mindazok magára maradottságába, akik minden kapcsolatot elvesztettek vele), minden istenellenes és emberellenes magány mélységének fenekére is. Ezért senkinek nem áll többé jogában ugyanarra a szintre helyezni a szükséges kritika gyakorlását és az Isten által adott közösséget. A másikkal fennálló minden kapcsolatban, még ha az hiányos és félbemaradt is, föl kell tételezni egy minden eseményt magába foglaló, előzetes, együttműködő és végső soron eszkatologikus közösség létezését. Az Egyház látható közösségéből történt kizárást („exkommuni- kálás”) mindig ideiglenes és javító-nevelő szándékú intézkedésként kell szemlélni, ami a bűnös megsegítésére szolgál (vö. lKor 5,5; 2Kor 2,6). És még ha nem is „tudjuk”, vajon végül az isteni kegyelem elvezet-e, illetve visszavezet-e minden embert az Isten és ember közötti végleges közösségbe, mint keresztényeknek jogunk és föladatunk ezt remélni teljesen „isteni”, vagyis Isten által akart és adott reménységgel. Az alapelv, ami meghatározza és támogatja gondolkodásunkat és
