Excerpta e litteris circularibus dioecesanis ab anno 1919 usque ad annum 1938 incl. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissis
1931.
91 1931. 53. 54. 3273. sz. Az Egyház adókivetési jogáról VKM. döntése. amint azt múlt évi I. számú körlevelemben kifejezetten is jeleztem, mikor közöltem, hogy az új egyházközségi Szabályzat Budapest székesfőváros plébániáira nézve nem kötelező ; a budai és pesti esperesi kerületben az esperesi kerületi tanács megalakítása mellőzendő. A budai kerületnek négy, a fővároson kívül fekvő plébániáját, Békásmegyert, Budajenőt, Budaörsöt és Szentendrét illetőleg, hogy az esperesi kerületi szervezkedésben az őket megillető hely bizto- síttassék, úgy intézkedem, hogy az esperesi kerületi tanács megszervezése tekintetében jelen rendelkezésemmel főegyházmegyénk központi kerületébe, az esztergomiba kapcsoltassanak be. Ezek a pestkörnyéki plébániák tehát az esztergomi kerületi tanácsba fogják küldeni képviselőiket. Esztergom, 1931 december 7. Egyik budapesti hívőnk azon a címen fellebbezte meg a rá kivetett egyházközségi adót, hogy az Egyháznak nincs meg a törvényben biztosított adókivetési joga. Az ügy felülvizsgálat során a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr elé került, aki f. évi november hó 9-én 119—2—610—1931. sz. alatt hozta meg véghatározatát. Ezt a kérdés elvi jelentőségére való tekintettel egész szövegében közlöm az alábbiakban : Véghatározat. Tárgyalván N. N. budapesti róm. kát. val- lású lakos fellebbezését a Budapesti Róm. Kát. Egyházközségek Központi Tanácsának 1930. évi október hó 9-én 95/1930. kpt. szám alatt hozott s fellebbezőt a terhére illetékes budapesti egyházközség által szabályszerűen kirótt egyház- községi adó megfizetésére kötelező határozata ellen, a fellebbezést elutasítom s a fenti határozatot jóváhagyom. Indokok. A fellebbező nem az adókivetés mérvét, hanem az adókivetés jogosságát vitatja azon az alapon, hogy «nincs olyan állami törvényünk, sem olyan törvényes felhatalmazás, mely a róm. kát. egyházat vagy annak bármely szervezetét adókivetési joggal ruházza fel». A fellebbezőnek ez az ellenvetése nem felel meg sem a tényállásnak, sem a jogi helyzetnek. Az egyházi adóztatásnak kánonjogi alapja az, hogy a róm. kát. egyház «tökéletes» társaság, melynek saját céljai elérésére minden szükséges joga megvan. Mivel az egyháznak anyagi eszközökre is szüksége van, hogy céljait elérhesse, világosan következik ebből, hogy azoknak megszerzéséhez is joga van. Az egyházi törvénykönyv ezt a jogot több kánonban (1355, 1410, 1482, 1496, 1504, 1505, 1507) kodifikálja. A magyar állam törvényeiben a róm. kát. 54. egyházat mint önálló, tökéletes társaságot mindig elismerte s ezzel az egyháznak önadóztatási jogát nemcsak hallgatólagosan, hanem később jogszokások és kifejezett jogszabályok útján tudomásul vette, aminthogy nem vitás, hogy a magyar állam az egyházjogot jogforrásként mindig elismerte és elismeri, valameddig az az állami törvényekkel nem ellenkezik. Szent István törvénykönyvében (II. 1. II. c. 2 art.) az egyháznak ezt a jogát e szavakkal ismeri el : «Episcopi habeant potestatem res ecclesiasticas providere, regere, gubernare atque dispensare secundum canonum auctoritatem.» Az Egyház ezt a jogát az állam tudomásával, beleegyezésével és jogi támogatásával mindig gyakorolta. A párbér, deputátum, melyet a hívek évszázadok óta fizettek az egyházi személyzetnek s melynek behajtásához az állam jogsegélyt nyújtott s nyújt is, nem más, mint az egyházi önadóztatásnak bizonyos módja, amelyre az igazságügyminiszter úrnak 72.534— 1929. I. M. II. sz. alatt a pénzügyminiszterhez intézett átirata szerint is rá lehet építeni az Egyház adóztatási jogát. Az 1868. XXXVIII. t.-c. 11. §-a tételesen is elismeri az Egyház adóztatási jogát az iskolák fenntartására vonatkozóan, amikor így rendelkezik : «A hitfelekezetek mindazon községekben, hol híveik laknak, saját erejükből tarthatnak fenn és állíthatnak föl nyilvános népoktatási intézeteket; az ily tanintézetek felállítására és fenntartására híveik anyagi hozzájárulását a saját képviseletük által meghatározandó módon és arányban, amint eddig szokásban volt, ezentúl is igénybevehetik.» A törvény tehát a meglevő jogállapotot újra kodifikálja és érvényben hagyja. Az igazságügyminiszter úr fentidézett átiratában ezt a törvényt is olyan jogi alapnak tekinti, melyből az Egyház adóztatási jogára lehet következtetni. Minthogy ez a törvény a népiskolai közoktatás tárgyában hozatott, nem terjeszkedhetett ki arra a jogszokásra, melynek alapján az Egyház nemcsak iskolai, hanem felekezeti célra is igénybe vette a hívek adóit. A nem kát. felekezetek ezt a kiterjesztett jogot az 1790/1. évi XXVI. és az 1868. IX. törvénycikkekben nyerték meg az államtól. A róm. kát. Egyház ezt nem kérte, mert már Szent István törvényeiben megkapta és azóta ellenmondás nélkül állami jogsegéllyel gyakorolta. Eltekintve ezektől a jogtörténeti fejtegetésektől, a m. kir. kormány már több mint tíz esztendeje kifejezetten és tételes intézkedésekkel is elismeri a róm. kát. Egyháznak adóztatási jogát. «A budapesti katolikus egyházközségek szabályzatát», mely a kát. egyházközségek adóz-
