Excerpta e litteris circularibus dioecesanis ab anno 1919 usque ad annum 1938 incl. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissis
1927.
— 47 — 1927. 18. 36. 2093. sz. Mise a szabad ég alatt csak igen ritka esetben tartható. 36. 2094. sz. Kegyúri terhek viselésének lehetetlensége esetén a plébániák fenntartási költségei honnan fedezendők. 4. A családi pótlék, illetőleg a nevelési járulék szempontjából havi 400.000 papírkoronában megállapított értékhatár az 1927. évi január hó 1-jétől kezdve havonkint 32 pengő. 5. A családi pótlékra való igény elbírálásánál az 1926. évi 11.000/M. E. számú rendelet III. fejezet 9. pontjában foglaltakat megfelelően alkalmazni kell. 6. Ez a rendelet az 1927. évi január hó 1-jével lép hatályba s ezzel mindazok a rendelkezések, amelyek a jelen rendeletben foglaltakkal ellentétben állanak, hatályon kívül helyeztetnek. Budapesten, 1927. évi április hó 6-án. Dr. Vass József s. k., a m. kir. miniszterelnök helyettesítésével megbízott m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter. Esztergom, 1927 június hó 1-én. A háború folyamán a harctereken a viszonyok kényszerítő hatása alatt a szentmisét legtöbbször templomon kívül, szabad ég alatt tartották. Ehhez az emberek a hosszú háború folyamán annyira hozzászoktak, hogy a harcterekről hazatérve, különösen nagyobb ünnepségek alkalmából, igen sokszor kérelmezték és kérelmezik a misének szabad ég alatt való megtartását. Miután ilyen kérelmeket a plébánosok ismételten továbbítottak az egyházmegyei hatósághoz, kifejezetten felhívom a Tiszt. Papság figyelmét a 822. kánon 4. §-ában foglalt rendelkezésre, mely szerint az Ordinarius a misének templomon vagy oratóriumon kívül való megtartását csak iusta tantum ac rationabili de causa in aliquo extraordinario casu engedélyezheti. Ezt magyarázzák meg azoknak, akik szabadban kérik a szentmisét. Különösen tekintetbe jönnek itt a leventeegyesületek vezetői, akik részéről igen sok esetben kapnak a plébánosok a misének szabadban való megtartását kérő megkeresést. A jövőben hozzám érkező ilyen tárgyú beadványokat a legszigorúbban fogom elbírálni. Esztergom, 1927 augusztus 17. Ismételten előfordult az a sajnálatos eset, hogy a kegyurasági terheket viselő jogalanyok a legutóbbi évek gazdasági katasztrófájának következtében tönkrementek, úgyhogy kegyúri kötelességeiknek képtelenek megfelelni. Az sem ritka eset, hogy a kegyúri terhek megváltásaként letétbe helyezett tőkék elértéktelenedtek. Ilyen esetekre tanulságos a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnak 20.054/1927. sz. a. kelt döntése, melyet teljes szövegében közlök : «A......... ......................................róm. kát. iskola 36. f űtésére szolgáló tűzifajárandóságnak ki által leendő szolgáltatása iránti vitás ügyben a tek. közig. Bizottság 556/1925. sz. véghatározatát a közbevetett fellebbezés folytán felülbírálván, véghatározatot hoztam s azt a vonatkozó tárgyiratok kapcsán további eljárás végett ide- csatoltan megküldöm. Egyben a tek. közig. Bizottság 2360. kb. 1925. számú, kapcsolatos felterjesztésére való hivatkozással még a következőket közlöm. A tek. közig. Bizottság a kegyuratlanná vált és elszegényedett plébániák ügyének rendezését generaliter figyelmembe ajánlotta s a megoldás módjaként először az elszegényedett plébániák összevonását, illetve megszüntetését, másodszor a kegyuraságoknak önkéntes vállalkozás esetén való visszaállítását jelölte meg. Az előbbi megoldást azonban az illetékes egyházi hatóságokkal egyetértőleg úgy egyházpolitikai, valamint erkölcsi és hitéleti szempontból teljesen lehetetlennek kell ítélnem, — a másodikra nézve viszont magam is abban a nézetben vagyok, hogy a kegyuraságok visszaállításáról, vagy a megváltási egyességek revíziójáról csakis önkéntes elvállalás esetén és értelmében lehet szó, mert ha az ily kegyuraságok valamely létesítendő jogszabály útján visszaállíttatnának, s ha ekként a volt kegyurak, akik békeidőben teljes összeggel megváltották kötelezettségeiket, most az eddig joghatályukban senki által kétségbe nem vont egyességek szerint befizetett váltságtőkének teljesen rajtuk kívül álló elértéktelenedése okából újabb kötelezettségekkel terheltetnének meg, — ez a megoldás oly méltánytalan belenyúlást jelentene a magánjogokba, amely nem közmegnyugvást, de igen széles körökben való jogos felzúdulást idézne elő. Az önkéntes békés rendezésre talán egyes esetekben módot nyújtana az a vegyes bizottsági eljárás, amelyre a tek. közig, bizottság hivatkozott véghatározatában is utalt, a kérdés általános rendezésére azonban alig remélhető, hogy ez a mód alkalmas legyen. Ezért, azt hiszem, az egyetlen helyes megoldás csupán az elszegényedett plébániák fenntartási költségeinek (tehát nem csupán a fentebb tárgyalt iskolai szükségleteknek) a hívek által egyházi adóként való viselésében volna felfedezhető. A szóban forgó terhek ugyanis nyilvánvalóan a hitélet, az egyházi célok, tehát az egyházközség tagjainak specifikus hitfelekezeti, azaz vallási érdekeinek és szükségleteinek a kielégítését szolgálják, a legtermészetesebb megoldásként tehát jogpolitikai szempontból is az a módozat jelentkezik, hogy a terheket azok viseljék, akiknek javára azok fordíttatnak. Ennek a felfogásnak támaszt ad a magyar közjognak az az álta-
